>> 13. Fejezet: Добро пожаловать в Россию!

13. fejezet: Добро пожаловать в Россию! (Üdvözöljük Oroszországban!)   Amikor beléptem a szobába észrevettem, hogy Tony még mindig aludt. Így én felfeküdtem a másik ágyra, hogy azért még se kapjunk akkora leszidást az orvostól. Az ablak melletti ágyat választottam, így felhúztam a térdemet, átkulcsoltam a lábamat a kezemmel és kibámultam az ablakon. Miami gyönyörű volt a reggeli nap fényében, az égbolt narancssárgán ragyogott. Figyeltem, ahogy az utcán sétálnak az emberek. Szerencsére az ablak a kórház oldalára nyílt, így nem láthattam az érkező mentőket, vagy rokonokat. Néhány pillanatra olyan érzésem volt, minthogyha lelassult volna az idő, szinte mintha már meg is állt volna. Tudtam, hogy Tony-nak igaza volt az éjjel, de valami akkor sem hagyott nyugodni. Ahhoz képest, hogy úgy éreztem, hogy az idő lelassult, nagyjából 2 és fél órát töltöttem el azzal, hogy bámultam kifelé az ablakon és a gondolataimba mélyedtem. Holott nekem ez maximum 1,5 percnek tűnt. Amikor az orvosok megállapították, hogy nincsen semmi bajunk és nyugodtan hazamehetünk, összeszedtük a cuccunkat és elindultunk hazafelé. Eljött értünk Calleigh, míg Ryan-éket Eric vitte haza. Calleigh és Tony nagyon jót beszélgettek az úton hazafelé, nem is emlékszem, hogy miről beszéltek, mert én megint csak az ablakon bámultam ki és a gondolataimba mélyedtem… …Az elkövetkező 3 hónap azzal telt el, hogy a titokzatos lövöldöző után nyomoztunk. Fogalmunk sem volt, hogy ki lőtte le William Rantley-t a fegyverkereskedőt, és ami még rosszabb volt, hogy lépten-nyomon orosz szálakba futottunk. Nem tetszett ez nekem. Egy esős nap volt Miami-ban, ami azért elég ritkaság számba ment, azt tudni kell. Tony otthon maradt, hogy átnézze a további aktákat, míg én beültem az új Hummerembe és elindultam a labor felé. A maximális fokozatra kapcsoltam az ablaktörlőt és kikanyarodtam a gyorsforgalmi útra. Néhány perc múlva egy durranásra lettem figyelmes és az autó jelzett, hogy defektes lett a jobb hátsó kerék. Lehúzódtam a szélső sávba, kiraktam a vészvillogót, majd káromkodva kiszálltam. Természetesen esernyőt nem hoztam magammal, mivel azzal számoltam, hogy a fedett laborgarázsban szállok ki, és nem a gyorsforgalmi út kellős közepén. Ahogy kiszálltam az autóból szinte azonnal teljesen eláztam. A hajam, a ruhám, mindenem. Átmentem a másik oldalra, hogy megnézzem a kereket, miközben észrevettem, hogy egy furgon lefékez a Hummer mögött. Gondoltam valami rendes ember megáll segíteni. Ám amikor elővettem a telefonomat, hogy felhívjam Horatio-t, hogy később érek be a defekt miatt, valami olyasmi történt, amire senki sem számított. - Itt Horatio. Miben segíthetek Sarah? –halottam a főnököm hangját és már válaszoltam is volna, amikor egy erős ütést éreztem a tarkómon és elsötétült előttem a világ… … A legközelebbi emlékem az, hogy borzasztóan fáj a fejem, a kezem és lábam össze van kötözve, a számba valami borzasztó szagú rongy van beletömve és, hogy egy sötét helységben vagyok. Furcsa illatot éreztem, valami olyat, amit Miami-ban nem lehet. Ráadásnak a hangok, amik a sötétből szűrődtek ki? Valami furcsa idegen nyelv volt. Elcsíptem néhány szót, de nem értettem, hogy mit mondanak a fogva tartóim. Aztán lépteket hallottam, és hirtelen egy függöny lerántásának hangjára világosság járta be a termet ahol voltam. Amikor kinéztem az ablakon megrémültem. Azt csak utólag vettem észre, hogy az ablak mellett álló férfi kezében gépfegyver van. Az rémisztett meg, amit az ablakon keresztül láttam. Az orosz étlapokról már jól ismert Kreml állt odakinnt. Hacsak nem egy ócska utánzat volt, már pedig nem tűnt annak, akkor hatalmas kalamajkába kerültem. Mert Oroszországban voltam! A fenébe is, a többiek már biztos nyomoznak utánam Miami-ban, de ismerve az oroszokat nem fognak nyomokat találni. Talán örökre elveszítettem a családom és a barátaim. Eszembe jutott Ryan, istenem, miket fog a fejemhez vágni majd…már ha lesz még fejem addigra mire megint találkozunk… és Gina? Meg fog ölni, annyira mérges lesz rám. Tony? Szegény Tony…remélem, hogy nem mászik rá Ziva addig, amíg nem vagyok ott. Istenem, mindannyian már most annyira hiányoztak. Néhány könnycsepp csordult ki a szememből. Aztán hirtelen a másik oldalról tűsarkú cipő kopogását hallottam. - Vedd már ki a szájából a rongyot te szerencsétlen. Mindjárt megfullad, és akkor nem ér semmit nekünk. A gépfegyveres férfi odajött és kitépte a számból a rongyot. Várva, hogy végre friss levegő jut a tüdőmbe, egy mélyet lélegeztem. Csak, hogy a levegő dohos volt a terembe, hosszú ideje nem lehetett ablak nyitva, és ez némi hányingert okozott. Viszont a nő utolsó mondata egy kicsit megnyugtatott. Ha megfulladok, nem érek semmit nekik. Azaz tárgyalni akarnak. Legalábbis reméltem. - Kik maguk? –kérdeztem, mire végre megjött a hangom. - Kicsikém, az magának mindegy. –válaszolt a nő, majd a férfihoz fordult- Adj neki vizet aztán vidd át a szállásra.  A férfi így is tett. A szállás egy hatalmas ősrégi kastély volt valahol a külvárosban. Minden napom ugyanúgy telt el. Kaptam egy hálószobát meg egy fürdőszobát és ennyi. Néha behoztak valami ételt a szobába, aztán felém se néztek a következő ételosztásig. Két hónap telt el ebben a magányban és a családom vagy a barátaim felől még csak nem is hallottam. Semmit. Se Tony-ról, se Gináról, se Ryan-ről, vagy bárki másról. A hasam növekedése a ruhám alatt is látszódott már, és hamar rájöttem, hogy miért voltak érzelem kitöréseim. Terhes voltam. Alig akartam elhinni. És ezt a fogvatartóimon, és rajtam kívül senki sem tudta. Elkezdtem visszaszámolgatni a hónapokat. És rájöttem, hogy már az 5. hónapban vagyok. Tudtam, hogy haza kell jutnom valahogy. Vissza, Amerikába. Itt hagyni az oroszokat és semmi mást nem akartam csak látni a szeretteimet. Nagyjából 1,5 hét alatt megfigyeltem, hogy miként viselkednek az őrök, akik vigyáztak rám, és időnként bejött egy orvos is megnézni. Az egyik nap csak az orvos jött be és az őrök nem. - Figyeljen rám. –mondta az orvos, először beszélt hozzám és erős akcentusa volt, de közel sem orosz akcentusa- Tudom, hogy ki maga, és hogy nem ide tartozik. Gondolom szeretne hazajutni, nem de bár? - Maga nem is nekik dolgozik? - Dehogynem, de mindenhol vannak kettősügynökök, nem igaz? A CIA épített be még évekkel ezelőtt, és a maffia megbízik bennem. Elintéztem, hogyha be tudom vitetni egyedül mentővel a kórházba, akkor a kórházból megszökhetünk. Egy magánrepülő várja a reptéren, én magam viszem ki, és együtt repülünk Washington-ba. - De én… én Miami-ban élek. - Az úti cél már mindegy. Csak csináljon mindent úgy ahogy én mondom, oké? Csak bólintottam, mire odament az ajtóhoz, kinyitotta és az ajtó mellett álló két őrhöz fordult. - Srácok, valami baj lehet a babával, azonnal be kell vinnem a hölgyet a rendelőmbe és ott megvizsgálni, különben mind a ketten belehalhatnak. Azt pedig tudjuk, hogy egyikünknek se lenne jó üzlet. A két őr csak bólintott, majd lekísértek a doki kocsijához. - És srácok, most ne kövessetek. A múltkori páciens meghalt a balesetben, amit okoztatok. Némi grimasz után egyedül indultunk el a kocsival. - Biztos, hogy nem fognak követni? –kérdeztem félve. - Biztos. Megbíznak bennem eléggé ahhoz, hogy azt csinálják, amit én mondok. - De nem fognak minket megtalálni? Úgy értem, Miami-ban egyszer már megtaláltak…És mi van, ha észreveszik, hogy eltűntünk, talán a szeretteimet fogják bántani! - Nem fogják, higgyen nekem. A CIA már figyeli a barátait és a családját. Ha az oroszok lépni próbálnak akkor az az oroszoknak lesz rossz. - Várjon csak, ha magának vannak kapcsolatai az USA-val, akkor tudja, hogy eddig mi történt otthon nem igaz? Ismeri a barátaimat, tudja, hogy mi van a családommal? Mondjon el mindent, amit tud, kérem, több mint 2 hónapja nem láttam őket, szükségem van infókra. –könyörögtem, de a férfi nem válaszolt. Megérkeztünk a reptérre, és adott nekem egy gyógyszert, amitől az egész repülőutat végigaludtam. Amikor felébredtem, már 10 perce landoltunk. - Jól van? –kérdezte a doki, majd amikor bólintottam, leszálltunk a repülőről és egy fekete terepjáróba ültettek be. - Hova megyünk? –kérdeztem kíváncsian. - A CIA főhadiszállására, kap egy rendes ruhát, aztán a mi közös utunk itt véget is ért. Ez igazán rendes volt. Még jó hogy arról volt szó, hogy akár Miami-ban is ki tehetnek. Kaptam egy farmert, egy pólót, egy kardigánt meg egy edzőcipőt, meg 100 dolcsit nyomtak a kezembe és már el is engedtek. Szerencsémre nem esett az eső most Washington-ban, de még így is csípős volt az idő. Fogtam egy taxit és azt a címet adtam meg, ahol Tony lakott. Ha minden igaz Tony még Miami-ban volt és utánam kutattak. Megtaláltam a lábtörlő alatt a pótkulcsot, elfordítottam a zárban a kulcsot, majd benyitottam. Ekkor felkapcsolódott a villany és Zivával találtam szembe magam, aki egy pisztolyt szegezett rám. - Az ég szerelmére Ziva, ez Sarah. –hallottam Gibbs hangját mögüle. Ziva nagy nehezen leeresztette a fegyvert és sarkon fordult, én pedig Gibbs-hez léptem. - Hol van Tony? - Utánad kutat Miami-ban, hacsak nem itta még halálra magát. Ideiglenesen felmondott, amíg meg nem talál téged, csakhogy az utóbbi napokban valaki folyamatosan be akart ide törni. Ezért is voltunk ma itt, és szerencséd hogy én is itt voltam, különben Ziva nem biztos hogy leállt volna. –mondta halkan. - Mr. Gibbs… - Csak Gibbs. –bólintott Tony főnöke. - Gibbs, beszélnem kell Tony-val, látnom kell őt. Valamit tudnia kell! –tettem a kezemet a gömbölyödő hasamra. - Jellemző, DiNozzo-ra. –jegyezte meg Ziva, majd átment a másik szobába, hogy ne is hallja a továbbiakat. - Terhes vagy? –nézett rám meglepődve Gibbs. - Igen, 5 és fél hónapos. Egy CIA-s szabadított ki. Az orosz maffia rabolt el, és valamire kellettem nekik, de nem tudom, hogy mire. A CIA-s jó pár éve épült be hozzájuk orvosként, és megbíztak benne, így tudott kihozni. Bizonyára most már észrevették, hogy eltűntem az orvossal együtt, így nem rohangálhatok egyedül a városban. De Miami-ba kell jutnom. - Tudom. Ziva-t nem adhatom melléd, de majd McGee elkísér. Csupán néhány óra az út, annyit kibírsz vele. - Köszönöm. –mondtam mosolyogva. És így is történt. Mindösszesen 2 óra múlva már a Miami reptér kijáratánál álltam. - Kösz McGee, innen már menni fog. –mondtam, majd elköszöntünk és én pedig elindultam haza. Megint taxival, de hát nem volt se kocsim se semmim, úgyhogy valahogy muszáj volt hazajutnom. Nagyjából 5 perce utaztunk, amikor a taxist leintette egy rendőr. Ez remek. Nem volt nálam semmi a pénzemen kívül. Abban reménykedtem, hogy valaki olyan rendőrrel találom magam szembe, aki felismer. A taxis igazolta magát, engem pedig kiszállított a rendőr a kocsiból. - Van magánál igazolvány? –kérdezte az arcomat fürkészve. - Nincs. - Tehát nem tudja semmivel sem igazolni magát? - Nem. - Akkor velem jön a kapitányságra. Ez is egy megoldás. Végülis nem is lehetne jobb. Úgyis látni akartam őket, hát most egyenesen a kapitányságra visznek. A rendőr hátrabilincselte a kezemet, majd beültetett a rendőrautó hátsó ülésére. 10 perc múlva a jól ismert kapitányság előtt szálltunk ki. Felrángatott a lépcsőn, és bevitt egy kihallgató szobába. Hozott egy ujjlenyomat szkennert, hogy az adatbázisból kikereshesse, ki is voltam én valójában. Pár perc után jelzett a gép. - Maga…maga rendőr? –kérdezte meglepődve. - Helyszínelő. –bólintottam. A fickó azonban csak tovább olvasgatta az adatlapomat. - De hiszen eltűntnek van nyilvánítva! Itt azt írja, hogy több mint 2 hónapja elrabolták. - Igen. De most itt vagyok, amint látja. - Szólnom kell valakinek. - Nem hiszem. –hallottam az ismerős lépteket a folyosón. A bátyám volt az. Ismertem a lépéseit, bárhol bármikor felismertem volna. És tudtam, hogy jelzőt raktak az adatlapomra, hogyha bármilyen találatot kapnak akkor azonnal ott lehessenek. Ryan berontott a kihallgatóba és észre sem vett, csak a srácra förmedt rá. - Honnan szerezte ezt az ujjlenyomatot?! –irtózatosan mérgesnek látszott. - Tőlem? –kérdeztem mosolyogva. Mire megfordult és amikor meglátott nem akart hinni a szemének. Valahogy meg tudtam érteni. 2 hónap alatt sokat változtam. A hajam teljesen megnőtt, már a hasam is gömbölyödött és nem éppen a tőlem megszokott ruhák voltak rajtam. - Sarah? –tényleg nem akart hinni saját magának. Nagy nehezen felálltam, mivel a kezem még mindig hátra volt bilincselve. - Igen, én vagyok az, bátyus. –mosolyogtam, majd odaszaladt, hogy átöleljen. - Te jó ég! Úgy örülök, hogy látlak! –átölelt, ám abban a pillanatban el is engedett. Megérezte a hasamat- Te…Sarah te… - Igen, terhes vagyok. –mosolyogtam. Könnyek csillantak meg a szememben, és hagytam, hogy egyesével mindegyik legördüljön az arcomon. - Hát milyen jó hír várhat még ma ránk? –kérdezte nevetve, majd megint csak átölelt. Aztán amikor elengedett a rendőr sráchoz fordult, aki döbbenten meredt maga elé. - Figyelj, le kéne venni a húgomról a bilincset… -a srác csak bólintott,majd előkereste a kulcsot- Hugi, miért is hoztak be? - Nem volt nálam igazolvány. –nevettem, mikor végre már szabad volt a csuklóm. Ryan velem együtt nevetett, és tényleg nagyon boldog volt. És én is az voltam! A folyosón sétáltunk, amikor észrevettem a bátyám kezén egy fényesen csillogó gyűrűt. Csak elmosolyodtam, de nem szóltam semmit. Ha a hónapok alatt itt nem változott túl sok minden, akkor Gina volt a szerencsés menyasszony jelölt. A következő sarkon befordulva átértünk a labor területére. Hihetetlen volt a sürgés-forgás. Azonban Ryan először az öltözőkhöz vitt. - Mi csinálunk mi itt? - Még jó, hogy mindig tartasz egy tartalék ruhát a szekrényedben. Így még sem mutatkozhatsz a többiek előtt. - Igen, de attól félek, hogy az nem lesz jó rám a hasam miatt. - Majd megoldjuk. –mosolygott. Pár perc múlva a megszokott kedvenc ruhámban jöttem ki. Bár a hasam egy kicsit kilógott, mivel már nem volt tökéletes a ruha rám. - Egész jó. –mosolygott Ryan. - Egész jó? Ezt még megkeserülöd. –nevettem, majd elindultam felé. Ekkor azonban egy sikítást hallottam. Ryan félreállt és Gina ugrott a nyakamba. - Te jóóóó ég! Sarah!!!!! Tudod, hogy mennyire hiányoztál! Komolyan mondom már azt hittem, hogy meghaltál. –aztán ő is ugyanolyan gyorsan elengedett mint Ryan. - És atya úr isten! Te terhes vagy! –nevetett, és örömkönnyek folytak végig az arcán. Én is megint sírni kezdtem. - Te is hiányoztál, Gina! - Mindent el kell mesélned! De! Előbb most azonnal megkeressük Tony-t. Az első hónapban nehezen bírta és többször kishíján majdnem halálra itta magát, de mostanság egész józan. Csak nagyon sokat van otthon, nem dolgozik. Sokszor arra mentem át hozzá, hogy ül és csak bámulja a telefont arra várva hogy megcsörrenjen. Megrémültem egy pillanatra és ezt Ryan és Gina is látta rajtam. - Ne aggódj, a fegyverét elvettem. –bólintott Gina. Ennek örültem, mert még képes lett volna öngyilkos lenni, azt viszont én nem éltem volna túl. Gina elővette a mobilját és tárcsázott egy számot. - Tony, itt Gina. Jó hírem van. Hozok valakit, pontosabban két valakit is … nem, nem a szüleink…mindegy, csak ne tegyél kárt magadban, amíg odaérünk. –ezzel lerakta a telefont. Beültettek a Hummer-be, majd hazakocsikáztunk. Haza. Te jó ég. 2 hónapja nem jártam itt. Minden olyan másnak tűnt, mintha soha nem is éltem volna itt. - Jobb lesz, ha egyedül megyek be srácok. Már így is sokat tettetek értem. –mosolyogtam, majd megköszöntem mindent. Vettem egy mély levegőt és a bejárati ajtóhoz sétáltam. Bekopogtam. Nem jött válasz. Becsöngettem. Erre már mocorgást hallottam bentről. Fordult a zár és nyílt az ajtó. A szívem a torkomban dobogott. Tony pedig föl sem nézett. - Szia, édes. –mondtam mosolyogva, a könnyeimmel küszködve. A hangomra Tony felkapta a fejét és elkerekedtek a szemei. - Sarah! Az én Sarah-m! –mosolyodott el, majd magához húzott és megcsókolt. Istenem milyen régóta nem éreztem ezt az édes érzést. Amikor végeszakadt a csóknak éreztem a könnycseppeket az arcomon. Tony pedig csak egyszerűen letörölte őket. Percekig csak álltunk az ajtóban, átölelt engem, én pedig átkaroltam a nyakát. Aztán elengedtem őt. - Ugye már nem iszol? –kérdeztem komolyan, mire ő bólintott. - Most már 3 hete tiszta vagyok, pedig elhiheted, hogy sokkal könnyebb volt, amíg ittam… - Elhiszem, de nekünk egy tiszta, alkohol-mentes apára van szükségünk. –mosolyogtam és a kezét a hasamra húztam. Láttam, ahogy ledöbben, majd elmosolyodik és újra megcsókolt. - Mi jöhet ma még? Megnyerjük a lottót, vagy mi? –nevetett és újra megcsókolt. - Ha hagysz még egy kis levegőt számomra akkor talán. –nevettem én is. Ekkor hallottam, ahogy beindították egy autó motorját. Hátrafordultam, és láttam, ahogy Gináék elhajtanak a Hummer-rel. - Mondtam már, hogy ezek ketten összebútoroztak? –kérdezte Tony nevetve, miközben leültünk a kanapéra. - Nem kellett mondanod, láttam a gyűrűt a kezükön. –mosolyogtam. - Gyűrű. –motyogta maga elé. Majd felállt és átment a másik szobába és egy kis dobozzal a kezébe tért vissza. Tudtam, hogy mire készül, és tényleg úgy gondoltam, hogy a mainál már nem lehet jobb napom. Letérdelt elém, az én szemembe pedig megint csak könnyek futottak. Ebből a szempontból ki nem állhattam a terhességet. Ez az állandó sírás…Kinyitotta a doboz fedelét, és egy apró szív alakúra csiszolt gyémánt pihent a gyűrű tetején. - Úristen. –alig bírtam szóhoz jutni, annyira gyönyörű volt a gyűrű. - Hozzám jössz feleségül Sarah Wolfe? –kérdezte Tony mosolyogva. - Igen. –mosolyodtam el én is, majd miután felhúzta a gyűrűt az ujjamra szenvedélyesen megcsókoltam- Szeretlek Tony! –mondtam és még egy csókot adtam neki. - Én is szeretlek, és el sem tudtam képzelni nélküled az életem. Aznap akartam ezt odaadni, amikor eltűntél. - Nem szándékosan tűntem el, hidd el. –nevettem, majd újabb csókot kaptam. Tony megkért, hogy meséljek el mindent, ami velem történt. Én pedig úgy tettem. Mindent elmondtam, hogy mi történt a 2 és fél hónap alatt, és hogy hogyan sikerült megszökni.

 <-vissza