Amikor felébredtem a kórterem üres volt, láttam, hogy a mellettem lévő ágyon aludt valaki, de most nem volt ott senki. Nem nagyon emlékeztem az előző estére, csak foszlányok maradtak meg az emlékezetemben. Óvatosan és lassan felültem, majd kinéztem az ablakon. A nap már korán reggel tűzött és ha nem lett volna légkondi a szobában, feltételeztem, hogy megsültem volna. Kitapogattam a nyakamon lévő sebet, már csak be volt kötve, de ha még hozzáértem fájt. Tudtam, hogy pár napig nyoma lesz a sebnek, de úgy éreztem, hogy ez volt a legkisebb problémám abban a pillanatban. Tudni akartam, hogy mi van Tony-val, és hogy vajon Ryan túlélte-e. Elég rosszul nézett ki, amikor utoljára láttam. Ekkor nyílt az ajtó, én pedig magamra húztam a takarót, azt remélve, hogy az orvos jön be és közli velem, hogy minden rendben és elhagyhatom a kórházat. Tévedtem. Horatio és Gina lépett be az ajtón. Ginán ugyanolyan kórházi ruha volt, mint rajtam. Kezdtem emlékezni, hogy mi történt pontosan.
- Horatio! -mosolyodtam el.
- Szia. Remélem nem zavarok.
- Nem, dehogy. -mondtam, hiszen jelenleg úgy sem hagyhattam el a kórtermet. Amit nem értettem, hogy Gina, hogy került ki.
- Beszélgessetek csak. -feküdt vissza Gina az ágyába. Tehát ő vele osztoztam a szobán. Most már az is rémlett, hogy Gina mondott valamit előző este arról, hogy a fiúk az intenzíven vannak, és, hogy nem engedték be őt hozzájuk.
- Sarah, gondolom rájöttél, hogy mivel sikerült megvárnotok a leszállást és ügyesen kiszabadítani a túszokat, már Miami-ban voltatok, így az ügyet a csapat kapta.
- Ez remek, ti biztos kiderítitek, hogy mi volt ez. -bólintottam.
- Remélem. Viszont, ha nem nagy probléma, meg szeretnélek kérni titeket, hogy minden meséljetek el, mint szemtanúk. Mindent.
- Hát... ha ez segít. -egyeztem bele, majd Ginával együtt elmeséltük, hogy mi történt, percről percre mindent onnantól, hogy felébredtünk.
- Értem, nos. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, ha fejlemény lesz szólunk. Ti pedig gyógyulgassatok, és ha a 2 hős is felébred, üdvözlöm őket. -állt fel Horatio, elköszönt és távozott.
- Hol voltál? -fordultam Ginához.
- Én csak...
- Megszöktél. -mondtam, de igazából arra voltam kíváncsi, hogy hogyan jutott ki.
- Nem! A srácokat néztem meg.
- De oda nem engednek be senkit.
- Az lehet, de én ügyes voltam. -mosolygott Gina, majd láttam, hogy valami eszébe jut- Am...Tony jobban van és azt üzeni, hogy nagyon szeret.
A szívem megint a torkomban dobogott.
- Felébredt? -kérdeztem gyorsan.
- Igen, sokkal jobban néz ki.
- És Ryan? -jutott eszembe a bátyám.
- Ő...még alszik, de benn voltam nála egy kicsit.
- Akkor jó kezekben volt. Most rajtam a sor, hogy meglessem őket. -álltam fel az ágyamról.
- De ilyenkor hemzsegnek az orvosok.
- Én is ügyes vagyok. Csak mond meg, hogy melyik szobát keressem. -mosolyogtam és felálltam az ágyról.
- Tony a 422-be van, Ryan pedig a 421.-ben. De ha elkapnak, nem tőlem tudod. -mosolygott, én pedig kiléptem az ajtón. A folyosón igazi tömeg volt, tele volt orvosokkal, betegekkel és látogatókkal. Remek lehetőség, hogy elsurranjak észrevétlenül. Amikor megnéztem az ajtónkra írt számot egy kicsit megijedtem. 222. Ez annyit jelentett, hogy Tony-ék két emelettel felettünk voltak. Nem kockáztathattam, hogy lifttel menjek, mert a végén még összefutok a kezelőorvosunkkal. Így aztán felsiettem a lépcsőn, már amennyire a nyakam engedte és amikor felértem a negyedikre döbbenten tapasztaltam, hogy az a folyosó szinte teljesen kihalt volt. Szerencsére a lépcsővel szembeni szoba volt a 421-es. Így benyitottam, majd amikor láttam, hogy Ryan fölemeli a fejét egy mosollyal nyugtázva becsuktam magam mögött az ajtót és leültem az ágya mellé rakott székre.
- Jobban vagy, bátyus? -kérdeztem mosolyogva, mire ő is rám mosolygott.
- Igen, de mi van Ginával?
- Engem már meg sem kérdezel? -húztam mosolyogva, majd hozzátettem- Gina jól van, a szobánkban van, pihen. De volt már nálad.
- Tudom, éreztem őt. -mondta bólogatva. Egy kicsit beteges dolognak tartottam, de valahogy meg tudtam érteni. Láttam Ryan-en, hogy nagyon fáradt ezért felálltam a székről.
- Hagylak pihenni. Még beugrom Tony-hoz. -mire ő csak bólintott ezért én átosontam a szomszéd szobába. Tony aludt. Legalábbis én azt hittem. Leültem az ágya szélére, és megsimogattam az arcát. Az érintésemre elmosolyodott.
- Jól vagy? -kérdeztem mosolyogva.
- Voltam már jobban. -bólintott- És te?
- Megmaradok. -mosolyogtam. Összekulcsolta a kezemet az övével.
- Gina átadta az üzenetet?
- Igen. -bólintottam, majd mosolyogva hozzátettem- És én is szeretlek.
Tony mosolyogva lassan felült, majd közelebb húzott magához és megcsókolt. Olyan jól esett újra érezni a csókját. A repülőn egy pillanatra úgy tűnt, hogy mindez az érzés talán örökre elmúlik, hogy talán soha sem érezhetem már. Amikor vége lett a csóknak szorosan átöleltem őt. Nem akartam elengedni, és úgy éreztem, hogy ő is szorosan magához húz.
- Tudod, hogy nem éltem volna túl, hogyha meghalsz a repülőn? -kérdeztem halkan, mire elengedett, és mélyen a szemembe nézett.
- De nem haltam meg. -mosolygott- Hála neked. Megmentetted az életemet, ahogy a húgomét, és a bátyádét is.
- Ez így nem igaz. -mondtam- Gina mentett meg minket. Ő lőtte le az utolsó támadót...
- Te pedig az elsőt. De hagyjuk most ezt. A lényeg az, hogy mindenki rendben van.
Csak bólintottam nem válaszoltam. Nem akartam a bűntudatommal terhelni. Adtam neki egy újabb csókot.
- Most vissza kell mennem, mert a végén még lebukom. -nevettem halkan.
- De akkor én is lebukom, és akkor kaphatunk ketten egy szobát. -kacsintott Tony.
- Rossz vagy, DiNozzo, nagyon rossz.- mondtam játékosan majd még egy csókkal elköszöntem és leosontam vissza a szobánkba. Amikor benyitottam Gina aludt. Nem akartam felébreszteni, így leültem az ágyamra, és elöntöttek a gondolatok. Csak meredtem magam elé, minden lejátszódott előttem. Ha nem találkozunk újra, már nem lennénk harmadjára, vagy ki tudja hányadjára kórházban. Bűntudatot éreztem, megjelentek a könnyeim is és nem tudtam visszatartani őket. Talán pár perc telhetett el, amikor észrevettem, hogy Gina felül az ágyában.
- Sarah...-kezdte halkan, majd leült az ágyam szélére- Mi a baj? Ugye nem...
- Nem! -mondtam gyorsan- Velük nincs semmi, jobban vannak. -mondtam nyugtatás képpen.
- Ryan...?
- Felébredt egy kis időre, de még alszik, mert nagyon fáradt.
- Akkor mi a baj? -kérdezte aggódva. Úgy éreztem, hogy valakinek el kell mondanom, különben rövid úton begolyózom.
- Én tehetek erről az egészről. Nem lettünk volna Washingtonban, ha azaz idióta Daniel nem rabol el… vagy ha nem szeretek bele a gyogyós bátyádba…
- Ezekről nem te tehetsz!
- De igen… mind az én hibám. Jobb lett volna, ha távol tartom magam Tony-tól…
- Ne hülyéskedj már! Soha, egyetlen nőt sem szeretett még ennyire, na jó, rajtam kívül. -mondta mosolyogva, mire én is elmosolyodtam egy pillanatra- Komolyan. Senkinek nem mondta még, hogy „Édes”. Ez nála már beteges. Totál szerelmes és te is az vagy. Ez csak jó! Nem hibáztathatod magad 1-2 balesetért!
- Jó, de akkor is... -Ginának igaza volt, de még mindig bűntudatom volt
- Még egyszer elmondom, utána ütök! Nem a te hibád! -fenyegetett meg, mire elnevettem magam.
- Jó-jó. Amúgy szerintem menj be Ryan-hez, amint tudsz. -tettem hozzá.
- Azt mondtad alszik.
- Igen, de hiányol.
- Be-beszélt is? Ez ...szuper! De...nem tudom, hogy fogad majd.
- Alig várja, hogy lásson!
- Aztán jól lecseszhessen...
- Ugyan már! Megmentettük az életüket! Igaz… előtte majdnem… de felejtsük el! Élnek és ez a lényeg.
Ezzel vége volt a beszélgetésnek és mindenki visszafeküdt az ágyába. Szinte rögtön elaludtunk. Majd csak egy orvos lépteire ébredtünk fel.
- Jó estét.
- Jó estét.
- Hogy érzik magukat?
- Jól doktor úr.
- Ez remek. Akkor ma nem adunk altatót, sem fájdalomcsillapítót éjszakára. Így talán tudnak majd álmodni is, nem lesznek teljesen kábultak. Reggel olyan 8 körül benézek még. Egy két vizsgálat és elhagyhatják a kórházat.
- De jó. –mondta Gina.
- Nos, jó éjszakát hölgyeim.
- Jó éjt. –köszöntünk el. Még vártunk 20-30 percet, hogy szinte minden orvos pihenőt fújjon, ne legyenek a folyosókon. Amikor tisztának éreztük a levegőt, felosontunk az emeletre és megkerestük a 2 szobát. Az ajtók előtt még váltottunk néhány szót.
- Puszilom Tony-t. -mondta Gina.
- Rendben, mond meg Ryan-nek, hogy aludjon jól. Reggel itt találkozunk fél 7-kor. -bólintottam, miközben a kezemmel már a kilincset markoltam.
- Oké. Legyél óvatos.
- Te is. –mondtam, majd beléptem az ajtón és becsuktam magam mögött, halkan, nehogy felébresszem Tony-t, aki megint aludt. Megláttam a másik ágyon Tony cuccait felpakolva. Emlékeztem, hogy beraktam egy jó kis dvd-t a táskájába, hátha filmet nézünk majd a repülőn, de kicsit máshogy végződtek a dolgok. Elővettem a hordozható dvd-lejátszóját, majd beraktam a filmet és leültem a mellette lévő ágyra.
- Egyedül fogod nézni? -hallottam a hangját. Mosolyogva felnéztem.
- Csak ha nagyon muszáj. -nevettem, majd mellé ültem az ágyon. Szerencsére viszonylag nagy volt az ágy, így nagyjából kényelmesen elfértünk egymás mellett ketten is. A film a Másnaposok c. vígjáték volt. Nagyon jó film volt, alig bírtuk nevetéssel, sokszor már a könnyem folyt a nevetéstől. Amikor véget ért a film, felálltam és visszaraktam a táskájába a lejátszót a dvd-vel együtt. Majd visszaültem mellé. Magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt. Végül én szakítottam félbe a kellemes érzést.
- Tony, ez itt egy kórház...
- Az lehet, de úgy tudtam, hogy zárhatóak belülről a kórházi szobák... -mosolygott sejtelmesen.
- Akkor se. -nevettem- Bármelyik pillanatban bejöhet valaki, itt mindig járkálnak, végtére is az intenzíven vagy, én meg igazából 2 emelettel lejjebb alszom a dokim szerint.
- Te fellógtál?
- Aha, Ginával együtt. A húgod a szomszéd szobában van a bátyámmal, és feltételezem, hogy hasonló dolgok játszódnak le odaát.
- Ti kis lógósok. Micsoda dolog nem szót fogadni a doktor bácsinak? -kérdezte játékosan.
- Hát nem te vagy a doktor bácsi, úgyhogy nem is fogok szót fogadni. -nevettem- Reggel 8-kor jön a vizitre a doki, úgyhogy fél 7-kor mi lelépünk.
- Fél 7? Addig még rengeteg időnk van... -mosolygott, és végigsimított a hátamon.
- Tony, fékezd magad. Majd otthon. -mondtam mosolyogva, majd mellébújtam, és egy negyedóra után Tony elaludt. Nekem több időbe telt elaludnom. Még mindig gyötört a bűntudat. Ahogy ránéztem Tony-ra a repülőn lejátszódott események pörögtek végig az agyamban. Belevésődött az agyamba Tony szeme, amikor először összenéztünk a repülőn. Láttam, hogy mennyi érzés kavarog benne, és bennem is ugyanez játszódott le akkor. Egy óra múlva már én is mélyen aludtam...
...És néhány pillanat múlva, amikor kinyitottam a szemem, egy pillanatra úgy éreztem, hogy megáll a szívem. Sötétség vett körül, fegyverek hangját hallottam, a háttérből egy repülőgép zaja hallatszódott. Újra a repülőn voltam, újra lejátszódott előttem minden. Csakhogy most nem én irányítottam a dolgokat. Amikor eldördült két újabb lövés hirtelen minden világos lett. A lámpák felkapcsoltak, így megvilágították a repülőgép utasterét. Tony és Ryan már nem voltak mellettünk, azonban mi nem ébredtünk fel, mint ahogy az megtörtént. És amikor közelebb léptem a testemhez megértettem, hogy miért. Már halottak voltunk.
- NE! -halottam Tony hangját a folyosó vége felől. Tudta, hogy mit tettek velünk, tudta, hogy meghaltunk. Megpróbált felállni, de a combján lévő seb megakadályozta.
- Nem megmondtam magának, hogy maradjon nyugton, DiNozzo? -szólalt meg az érdes hang, majd újabb lövés dördült el. Kis ideig csak sípolást hallottam, a kép lelassult, a túszejtők egymással veszekedtek, takarva a folyosó végét. Aztán hirtelen vége szakadt a sípoló hangnak és a túszejtők is szétváltak. Ekkor láttam meg a borzalmas látványt. Felsikítottam...
- Héj, Sarah! -hallottam meg Tony hangját, amikor már újra ébren voltam. Kellett pár pillanat mire felfogtam, hogy álmodtam, az álmomban minden annyira valóságos volt. Felültem, és éreztem, ahogy könnyek jelennek meg a szemem sarkában.
- Minden rendben? -kérdezte Tony komolyan, én pedig nem tudtam a szemébe nézni- Sarah?
Vettem egy mély levegőt, majd belekezdtem.
- Nem, semmi sincsen rendben! -mondtam kicsit indulatosabban, miközben hagytam a könnyeket végigfolyni az arcomon.
- Mi a baj?
- Én. Én vagyok a baj! Meg az, hogy mindenről én tehetek!
Láttam rajta, hogy nem érti a dolgot.
-Ez az egész állandóan a kórházban kötünk ki dolog az én hibám. Ha Daniel nem bukkan fel, és nem rabolja el Ginát miattam, nem kerültünk volna Washington-ba, így nem lettünk volna a gépen, amit éppen kirabolni terveztek és most sem lennénk itt.
- Ha jól sejtem most bűntudatod van amiatt, hogy...
- Hogy mindig én juttatlak titeket kórházba. Talán ez egy jel, hogy nekünk nem is kéne együtt lennünk, és ezt fáj kimondanom, mivel szeretlek...
- Akkor ne is mond ki. -nézett rám komolyan- Ha szeretsz, akkor ne mondj ilyet. Nem hiszem, hogy miattad kerültünk volna mindig kórházba. Ha jól emlékszem a repülőn mi nem bírtunk magunkkal Ryan-nel, Gina pedig önként sétált Daniel karjaiba...
- Tudod mit, Tony? Hagyjuk ezt az egészet. Nem akarok most ezen veszekedni. Majd túlteszem magam a dolgokon. Talán csak sokkolt egy kicsit a tény, hogy az elmúlt időszakban többször került valamelyik szerettem vagy saját magam olyan közel a halálhoz, hogy majdnem meg is halt.
- Tudom. -mosolygott, majd magához ölelt. Megesküdtem volna, hogy valami nem volt rendben velem, de egyenlőre nem tudtam, hogy mi volt az. Olyan furcsa érzések kavarogtak bennem, és állandó érzelemkitöréseim voltak. Visszafeküdtünk az ágyra, majd reggel 6-kor automatikusan felébredtem. Felültem, magamra kaptam a köntösömet, adtam egy csókot Tony-nak, majd kilopództam az ajtó elé. Gina is ekkor lépett ki a szomszéd szoba ajtaján.
- Na hogy telt az éjszakád? -kérdeztem vigyorogva.
- Ezt talán ne itt beszéljük meg. -kacsintott Gina, majd elindultunk a lépcsők irányába. Azonban amikor Gina már félig lement az első lépcsőrészen, én megszédültem és hatalmas fájdalom hasított a nyakamba. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy elsötétedik körülöttem a világ és minden forgott körülöttem.
- Sarah? -jött hozzám vissza Gina. Ekkor azonban lépteket hallottunk a folyosóról és egy nővér jelent meg mögöttünk.
- Maguk mit keresnek itt? Nem megmondtam, hogy maradjanak a szobájukban. Várjunk csak. Tudom már miért vannak itt. -mosolyodott el a végére sejtelmesen.
- Tudja? -kérdezte Gina egy nagyot nyelve.
- Hát persze. Na nyomás vissza a srácok szobájába. Felhozatom a cuccaikat, néhány óra múlva úgyis mehetnek haza mindannyian. A dokit meg csak bízzák rám. -mosolygott, mi pedig visszamentünk a szobákba.
AJÁNLOM AZ OLDALT
