|
10. fejezet
Csak néztem, ahogy Tony-nak különféle gyógyszereket adnak. Megvártam, amíg kijön a kezelőorvosa, aki mellesleg ugyan az az orvos volt, mint Samantha-é, majd hozzáfordultam.
- Dr. Jenkins! Hogy van, Mr. DiNozzo? -próbáltam leplezni az aggodalmamat.
- Nos, Ms. Joy, Mr. DiNozzo túl van már a nehezén. Szerencsére a kés nem szúrt át semmilyen létfontosságú szervet, most kapott fájdalomcsillapítókat.
- Mikor engedik ki?
- Hát, ha felügyelet alatt tud maradni, akkor akár már holnap reggel kiengedjük, de amúgy még jó néhány napot itt kéne maradnia.
- Értem, köszönöm.
Az orvos csak bólintott, majd távozott. Én pedig úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, bemegyek Tony-hoz. Remegő kézzel, de lenyomtam a kilincset és beléptem az ajtón, halkan becsuktam magam mögött. Amikor megfordultam egy kicsit megnyugodtam. Valószínűleg a fájdalomcsillapítók ütötték ki, mivel ott aludt békésen az ágyán. Így hát fogtam magam és odahúztam a legközelebbi széket az ágya mellé. Volt egy régebbi újság a táskámban, elővettem és el kezdtem olvasni. Egy kezemet Tony kezén tartottam, míg a másikkal az újságot fogtam. Fogalmam sem volt, hogy mióta olvastam, de már meguntam az olvasást, így elraktam a magazint, ám egy pillanatra sem vettem le a szememet Tony-ról. Hosszú ideig csak néztem őt, aztán elnyomott az álom. Szinte ösztönösen az ágy szélére hajtottam a fejem, közel Tony kezéhez, amit még mindig nem engedtem el. Olyan hamar elaludtam, mintha kiütöttek volna. Egy kicsit még mindig fájt a nyakamon lévő seb, amit még mindig nem nézettem meg senkivel, Tony-t fontosabbnak tartottam. Furcsa álmom volt. Megint Miami-ban voltam. És Ryan nagyon is élt. Hojam és Samantha még csak pár évesek voltak. Aztán hirtelen görcsbe rándult a gyomrom, és már is egy új helyszínen voltam, 5 évvel ezelőtt, Ryan-t tartottam a kezemben, sírni akartam, de nem jött könny a szememből. Aztán megint máshol voltam. Otthon, de Ryan-nel. Egymás mellett feküdtünk az ágyon, még terhes voltam. Éreztem, ahogy megsimogatja a hajamat, de valahogy más érzés volt, mint amire emlékeztem, mintha nem is Ryan lett volna. Kinyitottam a szemem, és hirtelen ébren voltam. Ugyanott a kórteremben Tony ágya mellett, ahol elaludtam, és a kéz, ami a hajamat simogatta tényleg nem Ryan-é volt. Hanem Tony-é.
- Szia. -mosolygott rám.
- Szia. Jól vagy? -kérdeztem, ahogy felültem, a kezem még mindig a kezén volt. Ahogy kiegyenesedtem meglátszódott a kötés a nyakamon.
- Én igen, de veled mi történt, Sara? -kérdezte aggódva. Vettem egy mély levegőt, majd belefogtam a sztoriba.
- McGee-ék behozták Sabrina Range-t, ő támadt rád, a ruhája tele volt a véreddel. -nyeltem egy nagyot, nehezemre esett ezt kimondani- Bementem kihallgatni őt, de nem volt megbilincselve, és amíg senki sem figyelt rá, szétszedte az asztalt és a kiszedett kis fém darabkával nekem ugrott. Nálam ez lett a vége -mutattam a bekötött sebemre-, Sabrina meg halott.
- Te jó ég, csak egy fél napot nem vagyok bent és ennyi minden történik? -mosolygott Tony.
- És mennyi minden, hogy ha bent vagy. -mosolyogtam most már én is, de aztán eszembe jutott, hogy néhány órával azelőtt mik jártak a fejemben, és az álmom is- Tony, nézd, azt hiszem beszélnünk kell.
- Nem szeretem azokat a dolgokat, amik beszélnünk kell szöveggel kezdődnek, de veled kivételt teszek. -mosolygott, én pedig már nem mosolyogtam vissza- Mi a baj Sara?
- Bűntudatom van. -nyögtem ki nagy nehezen.
- Miért is? -kérdezett vissza Tony, miközben mélyen a szemembe nézett és valószínűleg olvasni próbált a gondolataimból.
- Miattad, ami történt, a késelés, meg minden.
- De nem is te tehetsz róla...
- Ha egyedül megyek el megkeresni Samantha-t, Sabrina nem tudott volna rólad, nem tudná, hogy együtt vagyunk és hogy mekkora fájdalmat okozna, hogy ha bármi is történne veled. Sőt, nagyobbat mondok, ha egyáltalán ide sem költöztünk volna Washington-ba, most nem feküdnél itt a kórházban... -nem tudtam megállítani a könnyeimet, úgy éreztem, hogy én tehetek erről az egészről.
- Ugyanmár, Sara! Ezt te sem gondolhatod komolyan!
Nem válaszoltam. Tony erre megszorította a kezemet, ami közben összefonódott az övével, és a másik kezével felemelte az állam, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Sara! Az, hogy van néhány dilis az országban, az nem a te hibád! Az-az állam hibája, hogy még nem zárta őket diliházba.
Tony mindig meg tudott nevettetni. Elsősorban nem azzal volt a baj, hogy Tony-nak nem tudtam volna hinni, ó dehogynem, neki bármit elhittem. Saját magamban nem bíztam már. DiNozzo odahajolt hozzám és szenvedélyesen megcsókolt. Ezek a csókok mindig felvidítottak.
- Szeretlek. -suttogta, én pedig alig akartam hinni a fülemnek.
- Ezt jól hallottam? -kérdeztem vissza mosolyogva.
- Jól bizony.
- Na hát, McGee-nek tényleg igaza volt. -mosolyodtam el- A nagy Anthony DiNozzo tényleg szerelmes.
Tony először próbált sértődött arcot vágni, de amikor látta, hogy nem jön be ő is velem nevetett.
- McGee-vel még számolok ezért. -mosolygott, majd újra megcsókolt- Mikor hagyhatom el a kórházat?
- Ha találsz valakit, aki felügyel rád, akár holnap reggel.
- Úgy érted, ma reggel. -mutatott a karórámra Tony, hajnali egy óra volt.
- Te jó ég, már ennyi az idő?
- Nézzük csak, kit is kérhetnék meg, hogy figyeljen rám az elkövetkező napokban. -gondolkodott hangosan Tony- Ziva? Dehogy, előbb ugranék fejest egy üres medencébe, egy pohár víz kéréséért is kinyírna. McGee? Halálba untatna a számítógépes cuccaival. Gibbs? Eleve kizárva. Ki is maradt még?
Játékosan ráütöttem a kezére.
- Ne erőltesd magad Tony, majd én hazaviszlek. -nevettem, mire ő is nevetett.
- Ezt akartam hallani. -adtam neki egy csókot.
- Figyelj Tony, akármennyire is itt szeretnék maradni veled, haza kell mennem Samantha miatt. De ígérem, hogy reggel korán bejövök érted és haza viszlek, hozzám. -kacsintottam, majd egy újabb csókot adtam neki, mikor elhúzódtam tőle, visszahúzott egy újabb hosszú és szenvedélyes csókra.
- De aztán siess. -mosolygott, majd elköszöntünk és hazamentem. Mire hazaértem már Hojam és Sam is aludt. Így hát vettem egy gyors fürdőt, majd beugrottam az ágyamba és gyorsan el is aludtam. Még ébresztő óra nélkül is felébredtem reggel 6-kor. Így hát felkeltem, megreggeliztem, csináltam reggelit a gyerekeknek, hiszen szombat volt, hagytam őket sokáig aludni. Egy apró cetlit hagytam nekik a hűtőn, hogyha felkelnének, mielőtt DiNozzo-val hazaérek. Felöltöztem, majd beugrottam a Hummer-be és teljes gázzal meg sem álltam a kórházig. Fél nyolckor már Tony szobája előtt vártam, néztem, ahogy a nővérek átkötözik a sebeket és átöltöztetik, majd megvizsgálta a kezelőorvos is.
- Dr. Jenkins, akkor szeretném elvinni, Mr. DiNozzo-t. Én leszek otthon vele a következő néhány napban. -mondtam a férfinak, amikor kijött. Ő csak bólintott, elintéztük a papír munkát, megkaptam Tony zárójelentését, majd visszamentem a kórterembe, ahol Tony az ágyon ült.
- Na gyerünk, DiNozzo, indulás haza. -mosolyogtam, majd segítettem neki felállni és letámogattam a Hummer-hez, amibe beültettem. Nem kis munka volt azt megmondhatom.
- Hová megyünk? -kérdezte Tony izgatottan, mint egy kisgyerek, amikor beültem a kocsiba és beindítottam a motort.
- Először hozzád, szerzünk neked néhány ruhát, aztán irány a házunk...
- De ugye nem a vendégszobátokat kapom? -mosolygott sejtelmesen Tony.
- Tony, neked még lábadoznod kell. -nevettem.
- Na jó, hát ha nem ma, akkor majd holnap. -jegyezte meg mókásan Tony, mire mind a ketten elnevettük magunkat. Az út további részét beszélgetéssel töltöttük, próbáltuk jobban megismerni egymást, pontosabban én próbáltam megismerni Tony-t, mivel ő már szinte mindent tudott rólam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
