Az elmúlt néhány hónapban óriásit nőtt a hasam és közben berendeztük a gyerekszobát. Ryannel a kapcsolatunk még ennél is (ha még lehet) jobban elmélyült. Szerencsére Kimberly nem zavart több vizet, hiába próbálkozott Ryan mindig ügyesen lerázta.
- Horatio! –kicsit megkönnyebbültem, amikor megláttam a főnököm.
- Mondd, Gina.
- Ryan hol van?
- Helyszínen.
- Nem érem el a mobilján.
- Szerintem a kocsiban hagyta, de mi olyan sürgős?
- Rettentően fáj a derekam.
- Értem, bevigyelek a kórházba?
- Igen, az jó lenne, de örülnék, ha Mr. Wolfe-t is el lehetne érni ilyenkor.
- Gyere. –lementünk, ami nekem elég nehézkes volt, mert már nagyon fájt mindenem.
A kórházba érve felhívtam Calleight, de kiderült, hogy nem ő, hanem Eric ment ki a helyszínre.
- Ez óriási…
- Bemenjek addig hozzád?
- Annak örülnék. –amíg Calleigh beért, kaptam egy kórtermet és átöltöztem. Be kellett feküdnöm.
- Szia. –mondta Calleigh.
- Szia, hol van az az okostojás?
- Úton. Eric-et elértem telefonon, nem sokára itt lesznek.
- Na, végre valami jó hír.
- Hogy vagy?
- Idegesen…
- Ne aggódj…
- De félek. Ennyire még talán sosem.
- Nincs mitől. Gondolj arra, hogy nem sokára a karodban tarthatod a kislányod.
- Igazad van. Már nagyon várom.
- Na, amint látom megérkezett az apuka. –mondta Calleigh, amire én is az ablakra néztem, Ryan ott állt és Ericcel beszélt.
- Itt hagylak és szólok neki, hogy bejöhet. –állta fel Calleigh és mosolyogva távozott.
- Cica… - jött be Ryan.
- Szia.
- Úgy sajnálom, de lemerültem és…
- Nem számít, a lényeg, hogy most itt vagy és AUU…! –nagyot görcsölt a hasam.
- Minden rendben? –láttam rajta, hogy aggódik.
- Igen, ez már csak rosszabb lesz. –mosolyogtam, mert tudtam, hogy nem sokára sűrűsödni fognak a fájások.
Így is lett. Ryan végig velem volt, és pár óra múlva már a kezembe fogtam az én egyetlen kicsikém.
- Annyira gyönyörű. –mosolygott Ryan.
- Igen. Mint egy kis angyal.
- Tiszta anyja.
- De remélem a szemeit tőled örökölte. Sőt, biztos vagyok benne.
- Szerintem valakik már nagyon várják, hogy megnézhessék. –bökött Ryan a fejével az ablak irányába. Odaadtam neki Jessicát és behívtuk a többieket.
- De aranyos… - mondta Calleigh. –Megfoghatom? –erre Ryan elmosolyodott és a kezébe adta.
- Nekünk mikor lesz ilyenünk? –kérdezte Eric, amire Calleigh fülig elvörösödött.
- Hát…azaz igazság, hogy nem sokára.
- Micsoda? Mikor akartál szólni? –vigyorgott Delko és megcsókolta Calt.
- Gondoltam, ha biztos lesz, de ma már megbizonyosodtam róla. Voltam orvosnál és… - mind a ketten csak vigyorogtak.
- Gratulálunk. –ölelt meg Horatio.
- Köszi.
- Remélhetőleg az anyjára ütött. –mondta Natalia, miközben ő is megsimogatta a picit.
- Miért? Mi baj van az én génjeimmel?
- Seeeeemmiiii Wolfe, semmi. –mondta Frank.
- Ezt megjegyeztem srácok, megjegyeztem! –nevettünk.
- Horatio! –köszörültem meg a torkom.
- ? –nézett rám, miközben Ryan oda ült mellém és Jessica pedig Horatio kezébe került.
- Szeretnénk, ha te lennél Jess keresztapja. –mondtam.
- Persze, megtiszteltetés. –mosolygott.
- Tessék. –kaptam vissza végre a kis tündért.
- Biztos fáradtak vagytok. –mondta Frank.
- Hát… egész jól érzem magam, de tényleg elfáradtam.
- Akkor itt hagyunk. Holnap benézünk. Jó éjszakát. –köszöntek el egyesével, aztán becsukták az ajtót.
- Meddig kell itt maradnunk? –kérdeztem Ryant.
- Szerintem a héten.
- Neeem… én addig nem bírom ki itt bezárva.
- Pedig muszáj leszel. Ne aggódj, én is végig itt maradok veletek.
- Akkor valamivel könnyebb lesz. –mondtam és elnyomtam egy ásítást.
- Aludj csak. –mosolygott és átvette Jessicát. Én pedig figyeltem őket, hogy Ryan milyen csillogó szemekkel nézi, hogy mennyire szereti. Végül sikerült elaludnom.
AJÁNLOM AZ OLDALT
