>> 8. fejezet

Kárpótlás   - Most már tudja… - Igen, de ha megírja, megölöm. - Ajj, Ryan. Ne mondj ilyet! Igaza van, nem sokáig titkolhattuk volna, hiszen lassan 2x ekkora leszek. - Akkor sincs semmi köze hozzá. - Idegesíteni próbál, ha hagyjuk. - Amíg hajnalban kimentél inni, tudod min gondolkodtam? - Na, min? - Hogy mi lesz a pici neve. –mosolygott és megfogta a hasamat a szabadkezével. - Milyen lány nevet találtál? - Lány? –kerekedtek el a szemei. - Bizony, kislány. - Akkor felejtsd el, amit az előbb mondtam. - Megtörtént. –válaszoltam és mosolyogva, de csendben ültünk. - Ez annyira csodálatos. –szólalt meg. - Mi? - Te. Ez az egész. Az, hogy idáig eljutottunk. Sosem gondoltam volna. - Én sem, de most itt vagyunk. Mondhatok én is valamit? - Na? - Annyira szeretlek. –simogattam meg gyengéden az arcát, de magára húzott és hosszasan megcsókolt. - Tönkretesszük szegény ágyat. –másztam le róla nevetve. - Nem számít. Ennyit meg ér. – ekkor belépett az orvosa. - Mr. Wolfe! Az eredményei tökéletesek. Semmiféle baj nem történt, csak egy-két zúzódás. Ha gondolja, ma este hazamehet. A varratok fel fognak szívódni. Heget egyik sebe sem fog hagyni. - Ez remek! - Majd holnap délután kell visszajönnie kivizsgálásra, de minden bizonnyal semmi baj nem lesz. - Köszönjük. –a doki végignézett az összekulcsolt kezünkön, majd mosolyogva elment. Hirtelen eszembe jutott valami. - Öhm… Ryan, én most itt hagylak. Gyere haza egyedül. - MI? –képedt el. - Valamit el kell intéznem. Majd otthon találkozunk. –pusziltam meg és mielőtt még felocsúdhatott volna a döbbenetből, otthagytam. Tudtam, hogy furcsállja és lehet, hogy mérges is, de a tervemmel talán kárpótolhatom a különtöltött napokért. Haza vezettem, rendbe szedtem a házat. Megvettem az ágyat és neki álltam főzni. Amint mindennel végeztem, felmentem az emeletre és engedtem egy forrófürdőt. Épp, hogy elzártam a vizet, meghallottam, hogy lent motoszkál a zárral. Gyorsan felvettem az egyik legáttetszőbb fehérneműmet (Hisz a hasam csak 1-2 centit nőtt, ami persze csak nekem tűnt fel.), felkaptam egy köntöst és leszaladtam a lépcsőn. - Baby! Megjöttem. –hallottam a hangját az előtérből. - Végre, hogy itt vagy. –pusziltam meg, szééép lassan. - Mi ez a fogadtatás? Azt hittem látni sem akarsz, ott hagytál sínylődni. - Ne butáskodj. Gyere velem. –húztam a konyhába. - Hmm… de jó illat van. - Éhes vagy? - A kórházi koszt szörnyű. –mosolygott és leültünk megvacsorázni. Amikor végeztünk eszembe jutott a kád - Héj! –állítottam fel. - Hová viszel? - Csak vetkőzz! –nevettem és amíg levette a ruháit, én is a földre dobtam a köntöst. - Cica, segíten… - nézett fel, de amikor meglátott mintha transzba esett volna. Azt az arckifejezést sosem fogom elfelejteni. - Na? –kérdeztem széttárt karokkal. - Huuu… - nyögte és ahogy volt, egy szál boxerban felkapott. Megkapaszkodtam a nyakában, a lábammal körbefontam a derekát és semmit sem mondott, csak csókolt. Végül én szakítottam meg a pillanatot. - Van még valami. - Ennél több? – nézett végig rajtam. Bólintottam és mutattam, hogy menjen fel a lépcsőn. Így is tett, de nem akaródzott letenni. Besétált velem együtt a fürdőbe, ott pedig bemásztunk a habok közé. Úgy félóra múlva kikászálódtunk a vízből, ő megint nem hagyta, hogy a saját lábamon találjak vissza a hálóba. Beszélni nem hagyott, csak uralkodni akart az ajkaimon, de valamiért tetszett ez a rabszolgasors. Letett a puha ágyneműre, ami kis idő múlva összegyűrve feküdt a földön.

 <-vissza