>> 6. fejezet

Sajnálom   Nagyon sok emlékem volt erről a helyről, már megszámolni sem tudom, hogy hányszor feküdtünk itt felváltva. Vártam a kórterem előtt. Kisebb műtétekre volt szükség, a sebek miatt és a vért is pótolni kellett, az intenzíven feküdt. Leültem az egyik székre és csak bámultam magam elé. Megsimogattam a hasamat. - Miattad kell kibírnom. –suttogtam. - Így igaz. –szólalt meg egy hang mellettem. - Oh, szia. Nem vettelek észre. - Gondoltam bejövök és megnézem, hogy vagytok. –mosolygott Calleigh. - Most már kicsit jobban. Az orvos azt mondta sikerült stabilizálni az állapotát, de vigyáznunk kell. - Igen, hisz láttuk, hogy már alig volt benne vér. Ezek a szemetek tudták. - Azt mondták, hogy hamarosan újraláthatom. - De azt nem, hogy élve. Azt hihették, hogy meg fog halni mire hazaérsz. - De hazazavartatok, amiért utólag nagyon hálás vagyok. - Végre valami jó is kisült az egészből. Nem ma lenne az esküvőtök? - Ez a legkisebb gondom… majd megtartjuk, ha felépült. - Igazad van. - Charlie hogy van? - Semmi baja. Egy kis karcolás van a lábán, meg sokkos állapotban van. - Azt megérdemelte. - Meddig fogsz még rá haragudni? A bátyád. - Az, de majdnem meghalt miatta a vőlegényem. Meg amúgy is. Óriásit csalódtam benne. - Ryan rendben fog jönni. Charlie pedig azt mondta, hogy abba hagyta mióta megnősült. Csak miattad vette fel a kapcsolatot. - Jó, de…- Álltam volna le veszekedni, de ekkor ki jött az orvos. - Jó estét. - Dr. Úr! Hogy van? - Rendbe jön. Fertőtlenítettük és összevarrtuk a sebeit. Most be van nyugtatózva, meg altatózva, mert nagyon kimerítő volt a műtét. És aludnia kell. - Bemehetek hozzá? - Igen, de még nem kelt föl. - Köszönöm. – a doki távozott és Calleigh felém fordult. - Bármi van hívj és jövök. Itt hagylak vele kettesben. - Oké, köszönök mindent. Jó éjt. - Nektek is. Bámultam Calleigh után, amíg be nem fordult a folyosón. Amikor bementem a szobába, nyugodtan aludt. Közelebb húztam egy széket és mellé ültem. Megfogtam a kezét és azon gondolkodtam, hogy mennyire hiányzott az utóbbi időben. Az érintése, csak egy ölelés, a csókjai. Az egész lénye. Mintha elvitték volna a lelkem másik felét aznap. Kínszenvedés volt ez a pár nap nélküle. Rájöttem milyen fontos nekem, hogy kimondhatatlanul szeretem. Akármennyire is próbáltam ébren maradni, elnyomott az álom.   Amikor felébredtem, rögtön keresni kezdtem. De most végre itt volt velem és mikor észrevette óvatosan megszorított a kezemet. - Cica… - köszönt. Nem bírtam megszólalni, csak néztem a szemeit, majd hirtelen ráborultam a karjára és zokogni kezdtem. - Annyira sajnálom… - felemelte a fejem és megsimogatott. Előjött a régről ismert jól eső bizsergés. - Nem tudhattad. Semmi közöd nem volt hozzá. - De a bátyám miatt volt az egész. Talán, ha nem estem volna teherbe, akkor nem vagyunk együtt és mind ez nem történik meg… - Ne beszélj már hülyeségeket! Ha nem lettél volna terhes, akkor is megkértem volna a kezed és mindennél jobban akartalak volna. Ez csak egy plusz, ami még jobban erősíti az előző véleményemet. - Én…sajnálom…- megint sírni kezdtem. - Mit? –csodálkozott. - Hogy kételkedtem. Amikor elmentél otthonról, azért nem marasztaltalak, mert az a sok dolog amit Erica rám zúdított, teljesen összezavart. Ha nem dőlök be neki… - Akkor máskor kaptak volna el. Erica pedig beszél összevissza, sajnálom, hogy végig kellett hallgatnod.  Már csak az esküvő miatt aggódom. A szombatnak vége… - ránéztem az órámra és fél 5 volt. - Aludnod kellene, hajnal van még. –mondtam és a kezeim közé fogtam az arcát és felültem mellé az ágyra. - Neked sem ártana haza menni, mert szegény macska éhen hal. –mosolygott. - Raktam ki neki elég kaját meg vizet. Kibírja nélkülem mára. –felhúzott a derekamnál fogva és már én is ott feküdtem vele a kórházi ágyban. Mivel nem éppen volt kényelmesnek mondható, jó szorosan feküdtünk egymáson. Igazából ez volt a cél… Végre úgy éreztem minden rendbe fog jönni. Csendben feküdtünk, majd felemelte a fejem és gyengéden megcsókolt. Forróság öntött el és itt és most… - Uhh… - hagytam abba hirtelen. - Mi a baj? - Nem jó ötlet… - Nem csókolhatom meg a menyasszonyom? –kérdezte. - Nem, mert különben rád veti magát és nem fognak tudni aludni a kórházban… - vigyorogtam. - Ahamm… - húzta fel a szemöldökét. – Mit szólnál hozzá, ha… - Nem szólok semmit. Ryan, a kórház nem azért van és amúgy sem ajánlatos, pont egy ilyen ágyon… - Igazad van. Megvárjuk, amíg rendbe jövök és utána… - mosolygott, amíg én befúrtam magam a nyakához. - Annyira hiányoztál. - Hidd el, hogy ti is. –simogatta meg a hasam. - Most inkább aludj. –mondtam és felültem. - Ne hagyj itt. –nézett rám könyörögve. - Nem szándékoztam, csak lekászálódok, hogy elférj. –nevettem. - Jobb volt az úgy. –monda tetetett durcáskodással. - Nem vitatkozom. Inkább kimegyek, iszok valamit. Ígérem egy perc és jövök. –adtam neki egy puszit és elhagytam a szobát. Kimentem az automatához és vettem egy forró teát. Amint sétálgattam visszafelé, olyan elhagyatottnak tűnt az egész kórház. 1-2 takarító volt csak, aki megmozdult. Mindenki más aludt. Amikor visszaértem meglepetten tapasztaltam, hogy alszik. Elmosolyodtam és visszaültem a székbe. –Jó ötlet volt itt hagyni, legalább ki tudod pihenni magad. –gondoltam.

 <-vissza