>> 5. fejezet

Nem lesz semmi baj…   Kimentem a szobából, amíg Horatio mindent elmesélt Charlienak. Láttam, hogy telefonál. Látszott, hogy komoly dolog, gondoltam, biztos az összeköttetője lehetett. - Na mi újság? - Szia Cal, semmi. Tudjuk, hogy mit akarnak tőle, de Horatio gondolkodik a megoldáson. - Remélem kitalál valamit. - És minél hamarabb.   Épp a büfében voltunk, amikor utánunk jöttek. - Gyertek velem. Szó nélkül felálltunk és követtük. - Szóval…a bátyádnak sikerült elérnie őket. Azt mondták 3-ra menjen a Goodvillbe. - Egy étterembe? - Igen, a nyilvánosság miatt. - Utána? - Onnan mennek a főhadiszállásra. Mi pedig követjük. - Ahol remélhetőleg megtaláljuk Ryant. - Igen. Negyedóra és indulunk. Készülődjetek. - Rendben. –Calleigh és én az öltözőbe mentünk. - Az én kocsimmal menjünk. - Oké. –bólintott és már mentünk is kifelé. Beszálltunk, majd az étterem előtt várakoztunk. - Most? - Nyugi, figyeljünk. -10 keservesen hosszú perc után, végül Charlie felbukkant az ajtóban egy magas szőke férfival a nyomában. - Indíts! –szóltam Calnek, mert szerinte nem vagyok stabil ideg állapotban a vezetéshez. - Megyek már. –felzúgott a motor és csak a kikötő közelében állt meg. Távolságtartóan leparkoltunk és már szálltam volna ki, de lezárta az ajtókat. - Utánuk! - Várj! Meg kell várni Horatiot. - De addig… - Nem lesz bajuk. – ebben a pillanatban egy másik Hummer is leparkolt mellénk. Megszólalt Calleigh telefonja, de nem hallottam Horatio utasításait. - Értem. Nem lesz gond. Mehetünk. Szia. - Na? Indulunk? –kérdeztem, mikor megbontotta a vonalat. - Itt kell maradnod. - Nem! - De igen, így sem nyomozhatnál. És ezt vedd parancsnak. - De… - Kérlek. - És mit csináljak itt tétlenül? - Ahogy láttam amúgy sem hoztál mellényt. Csak tartsd nyitva a szemed. - Oké. –Calleigh és Horatio besétáltak a raktárhajóba. Ültem az autóban és az bejáratra meredtem. Nem tudom mennyi idő, talán 10-15 perc múlva óriási zörgést és egy fegyverdörrenést hallottam. Kiugrottam és a hajó felé szaladtam. Horatiot és Calleight felismertem, épp Charliet próbálták lábra állítani. Első látásra nem láttam rajta komoly sérülést. Kit akarok átverni?  Egyáltalán nem izgatott a bátyám, csak Ryan. - Hol van? - Nem volt benn. De akikkel tárgyaltunk, mind meghaltak. - De csak egy durranás volt. - Igen, viszont a másik már halott volt. Vigyük Charliet kórházba, te pedig menj haza. - De… - Pihenned kell. - Ryan… hol van? - Nem mondta meg. Annyit említett, hogy hamarosan újra láthatod, hisz már nem kell nekik, mert meg van a bátyád. Remélhetőleg nem zargatnak többet. - Oké, próbálok higgadt maradni. - …és aludni! - Azt is… - mondtam, a kocsimba ültem és haza mentem. Vártam pár percig, majd kinyitottam az ajtót. Szörnyű volt arra hazajönnöm, hogy egyedül kell lennem ebben a hideg lakásban. Ryan eltűnése óta szinte semmit sem tettem odébb és alig voltam itthon. Volt amikor a laborban aludtam, az irodámban. Felkapcsoltam a villanyt és majdnem összeestem. Ryan ott feküdt a nappaliban. Tiszta vér volt. - Ryan! –szaladtam oda hozzá. Az ölembe vettem és eszembe jutott egy régi rémálmom. Tele volt foltokkal, véraláfutásokkal és nyílt sebekkel. Ömlött belőle a vér. - Hejj… - mondta, de nem volt magánál. Gyorsan tárcsáztam a mentőket, majd Ericet, hogy szóljon a többieknek. - Nem lesz semmi baj kicsim. –sírtam a nyakába. Olyan erősen szorítottam, ahogy csak bírtam. Nem sokkára megérkeztek a mentősök és rá pár percre a csapat is. - Ugye nem lesz baja? –kérdeztem, de még mindig folytak a könnyeim. - Nem mondhatunk biztosat. Rengeteg vért veszített. –mondta a mentős és becsukta a kocsi hátulját. - Jól vagy? –kérdezte Eric. - Nem… - Figyelj. Menj be hozzá. Mi feltakarítunk és mindent elintézünk. - Köszönöm. –öleltem meg és a kórházba furikáztam.

 <-vissza