A helyszínelő munkájának szinte természetes velejárója a gyanakvás, hiszen az a feladata, hogy mindent megkérdőjelezzen – különösen akkor, ha holttest is van a dologban, és valaki anyagi hasznot húzhat az elhunyt személy örökségéből. Ez még ma is legalább annyira igaz, mint 1850-ben, mikor Gustave Fougnies-t, egy tehetős belga patikus fiát holtan találták nővére ebédlőasztalánál.
Gustave már évek óta súlyos egészségi állapotban volt, s korai halálához mindenképp hozzájárulhatott egyik lábának amputálása is. A helyi rendőrbíró azonban nem elégedett meg ennyivel. A halál fakó álarca helyett Gustave holtteste egészen más nyomokat viselt: a test mintha megduzzadt volna, és a vizsgálat megállapította, hogy a torok és a száj mélyvörös színű, mintha begyulladt volna.
Az elhunyt vendéglátói, Lydie nevű nővére és férje, Hyppolyte de Bocarme gróf nyakig ült az adósságban, és egészen addig jó kilátásai voltak az asszony apjának örökségére, míg Gustave be nem jelentette házassági szándékát. Ezek után úgy tűnt, képtelenek lesznek kifizetni hitelezőiket.
A személyzet tagjait is kikérdezték, s kisült, hogy a vendég halálát különös események követték. A gróf egy palack ecetet hozatott, amelynek tartalmát letöltötte a halott torkán, mondván, ettől majd feléled. Mikor ez nem következett be, a gróf levetkőztette a testet, a ruhadarabokat pedig forró vízbe áztatta. Ezután ecettel lemosták a holttestet, majd a gróf és a grófné letérdelt és felsikálták az ebédlő padlóját.
Az is kiderült, hogy a grófné saját kezűleg tálalta a fogásokat, s utasítására a gyermekek kivételesen a gyermekszobában étkeztek, holott a nagybácsijuk volt a vendég.
És jött a szakértő
Boncolást rendeltek el, a gyomor tartalmát pedig elküldték Jean Servais Stas részére. A fővárosban tevékenykedő ifjú vegyészprofesszort a későbbiek során a toxikológia meghatározó alakjaként emlegették, méghozzá a növényi mérgek terén végzett kutatásai nyomán. Rögtön felismerte, hogy az ecet önmagában nem lehet elég erős, hogy ilyen nyomokat okozzon a szájon és a torkon, csak arra kellett, hogy egy másik, könnyebben észlelhető méreganyagot elnyomjon. A gyomor tartalmát alkoholos, majd vizes oldatba helyezte, ily módon képes volt kiszűrni az idegen alkotórészt, mely jellegzetesen fanyar szagot árasztott. Nikotin volt, mely tiszta állapotában halálos méreg, akárcsak a hidrogén-cianid. Stas ezután éterrel keverte az oldott nikotint, majd elpárologtatta az étert: az eredmény egy lombikra való átlátszó olaj lett, melynek dohányszaga és -íze volt. Ilyen mennyiséggel több egészséges embert is el lehetett volna tenni láb alól. A kérdés most már csak az volt, hogy bizonyítsák, hogy a haláleset a vendéglátók lelkén szárad. Kitudódott, hogy a gróf amolyan amatőr vegyész, és saját laboratóriummal rendelkezik. Arra játszott, hogy a növényi eredetű mérgek kinyomozhatatlanok, ám nem számolt Stas professzor kitartásával, aki elszántan dolgozott az ügyön. A gróf földre teperte sógorát, majd Lydie leöntötte bátyja torkán a mérget. Az ebédlő padlóján ezt követően nikotin nyomára leltek. A dohánylevelekből lepárolt színtelen folyadék olyan erős volt, hogy még a sikálás sem tudta teljesen eltüntetni a nyomát.
Ha a gróf arra számított, hogy az ecet elnyomja a nikotin szagát, hát csalódnia kellett. A két anyag savas reakciója okozta az égésnyomokat, melyek felkeltették a rendőrbíró gyanúját. Továbbá, mikor az ecetet összekeverték az alkohollal, melyben ott volt a gyomortartalma is, a természetes emberi testből származó anyagok feloldódtak, vagyis már csak a méreg maradt. A sors iróniája, hogy az amatőr vegyész gróf úr, aki személyes érdekből használta fel tudását, akaratlanul is felfedezte az emberi testbe kerülő növényi mérgek kimutatásának módját – őt pedig éppen azaz ember buktatta le, aki képes volt felismerni ennek jelentőségét.
Halálos méreg: 40 milligramm nikotin már halált okozhat!
AJÁNLOM AZ OLDALT
