>> 17. fejezet

„Azt, ami fontos neked!”   A reggel ugyan�gy indult, mint a t�bbi. Reggeli, majd munka. Hazafel� beugrottam a k�rh�zba kivizsg�l�sra. Ma valami betegs�g miatt m�s volt a n�gy�gy�szom. Amint haza�rtem �reztem, hogy valami nincs rendben. Becsuktam az ajt�t �s furcsa �rz�s fogott el. Utolj�ra akkor �reztem ezt, amikor…nem volt id�m v�gig gondolni, mert elfordult m�g�ttem a z�r. Megp�rd�ltem, majd egy n�vel tal�ltam szembe magam. - Olivia! Mit keresel itt? –Olivia Palmer volt az. - T�ged. –mosolygott, de ez az a mosoly mintha egy �r�ltt�l sz�rmazott volna. Sz� szerint kezdtem megijedni. - Mit szeretn�l? - Azt, hogy szenvedj. –mondta �s el�h�zott egy csillog� ez�stt�rt a kab�tj�b�l. - Mi-mit akarsz azzal? - Elvenni, azt ami fontos neked. Hiszen te is ezt tetted velem. Elvetted a f�rjemet! - A f�rjed mag�nak okozta a bajt! - De miattam tette! Csak is miattam. –elindult fel�m, kez�ben a fegyverrel.   Ek�zben a laborban: - Szia, nem n�lunk kellene lenned? - De igen, megyek is, csak be akartam ezt m�g fejezni. –mondta Calleigh. - Mond meg neki, hogy szeretem. - �tadom. –felkapta a kab�tj�t �s kocsiba �lt.   Wolfe h�z�ban: - K�rlek. Tedd le azt a k�st. - H�ly�nek n�zel? Azt hiszed, egyed�l fogom le�lni az �letem, am�g te boldogan �s vid�man j�rsz-kelsz? - Tal�lunk valami megold�st! Csak k�rlek… - Persze, mert ti helysz�nel�k mindent meg tudtok oldani!   Wolfe h�z el�tt: Calleigh kisz�llt az aut�j�b�l. Szerencs�re ezt Olivia nem hallotta, annyira el volt foglalva saj�t mag�val, de �n kicsit megk�nnyebb�ltem. Calleigh pr�b�lt bej�nni, majd kopogott. - Ki az? –k�rdezte Olivia. - Egy bar�tom. - K�ldd el! - Csak egy perc. –odas�t�ltam �vatosan az ajt�hoz, mik�zben v�gig r�m fogta a k�st. Csak r�sznyire nyitottam ki �s pr�b�ltam k�ny�rg� arcot v�gni, hogy Calleighnek gyan�s legyen. - Szia, k�rlek menj el. Nem �rzem j�l magam. –k�zben �gy artikul�ltam, hogy Olivia ne l�ssa, de Cal ann�l ink�bb felfigyeljen r�. B�lintott, majd elk�sz�nt. Rem�ltem, hogy vette a c�lz�st, mert ha nem… bele sem mertem gondolni. Hallottam, hogy Cal aut�ja felz�g �s elindul. M�r a s�r�g�rcs ker�lgetett. Nem hagyhat itt! Ez a n� meg fog �lni! - Most, hogy elment. Befejezem, ami�rt j�ttem. –egyre k�zelebb j�tt. - K�rlek… ne tedd. Besz�lj�k meg… - Most m�r besz�lgess�nk, mi? Hamar t�l leszel rajta. �g�rem csak kicsit fog f�jni! –nevetett, nekem pedig folytak a k�nnyeim. Abban a pillanatban, hogy le akart s�jtani, rend�raut�k szir�n�z�s�t v�ltem felfedezni. Ezek szerint Calleigh m�g se hagyott cserben. - Be van ker�tve! Azonnal j�jj�n ki felemelt k�zzel. –hallottam Frank hangj�t. - Mit keresnek ezek itt? - Nem, nem tudom! - Hogy h�vtad ide �ket? - Nem �n voltam! - Kiny�rlak! –nekem rontott, de egy l�v�st hallottam �s azonnal a f�ld�n fek�dt. - Horatio! –a f�n�k�m ott �llt m�g�ttem, gondolom a h�ts�bej�raton slisszolhatott be. Annyira �r�ltem neki, hogy a nyak�ba ugrottam. Csak s�rtam. - Nyugalom. M�r nem lesz semmi baj. - Le�ltetett a kanap�ra �s az ajt�hoz l�pett. Elford�totta a kulcsot, majd azonnal el�z�nl�tt�k az emberek a h�zat. El�sz�r Calleight pillantottam meg. Odarohant hozz�m �s meg�lelt. - J�l vagy? - Igen, k�sz�n�m. - J� volt�l. –mondta Eric. –Elkaptuk a t�r�s ember�nket. - Dr�g�m j�l vagy? Annyira agg�dtam. –hallatszott Ryan hangja. Cal�k �sszemosolyogtak �s mentek a dolgukra. - Igen, j�l vagyok. Most m�r. –nem t�r�dve senkivel, mag�hoz h�zott �s szenved�lyesen megcs�kolt. - �gy f�ltem. –m�g mindig s�rtam, de most m�r megnyugtat� �rz�s volt magam m�g�tt tudni a csapatot �s Ryant. Szorosan mag�hoz h�zott �s �gy �lelt, mint aki nem akar elengedni. - H�jj, nem kapok leveg�t. –nevettem, de a k�vetkez�ben azt vette �szre, hogy elenged, �s el�ttem t�rdel egy gy�ny�r� gy�r�vel. - Gyere hozz�m!

 <-vissza