>> 17. fejezet

„Azt, ami fontos neked!”   A reggel ugyanúgy indult, mint a többi. Reggeli, majd munka. Hazafelé beugrottam a kórházba kivizsgálásra. Ma valami betegség miatt más volt a nőgyógyászom. Amint hazaértem éreztem, hogy valami nincs rendben. Becsuktam az ajtót és furcsa érzés fogott el. Utoljára akkor éreztem ezt, amikor…nem volt időm végig gondolni, mert elfordult mögöttem a zár. Megpördültem, majd egy nővel találtam szembe magam. - Olivia! Mit keresel itt? –Olivia Palmer volt az. - Téged. –mosolygott, de ez az a mosoly mintha egy őrülttől származott volna. Szó szerint kezdtem megijedni. - Mit szeretnél? - Azt, hogy szenvedj. –mondta és előhúzott egy csillogó ezüsttőrt a kabátjából. - Mi-mit akarsz azzal? - Elvenni, azt ami fontos neked. Hiszen te is ezt tetted velem. Elvetted a férjemet! - A férjed magának okozta a bajt! - De miattam tette! Csak is miattam. –elindult felém, kezében a fegyverrel.   Eközben a laborban: - Szia, nem nálunk kellene lenned? - De igen, megyek is, csak be akartam ezt még fejezni. –mondta Calleigh. - Mond meg neki, hogy szeretem. - Átadom. –felkapta a kabátját és kocsiba ült.   Wolfe házában: - Kérlek. Tedd le azt a kést. - Hülyének nézel? Azt hiszed, egyedül fogom leélni az életem, amíg te boldogan és vidáman jársz-kelsz? - Találunk valami megoldást! Csak kérlek… - Persze, mert ti helyszínelők mindent meg tudtok oldani!   Wolfe ház előtt: Calleigh kiszállt az autójából. Szerencsére ezt Olivia nem hallotta, annyira el volt foglalva saját magával, de én kicsit megkönnyebbültem. Calleigh próbált bejönni, majd kopogott. - Ki az? –kérdezte Olivia. - Egy barátom. - Küldd el! - Csak egy perc. –odasétáltam óvatosan az ajtóhoz, miközben végig rám fogta a kést. Csak résznyire nyitottam ki és próbáltam könyörgő arcot vágni, hogy Calleighnek gyanús legyen. - Szia, kérlek menj el. Nem érzem jól magam. –közben úgy artikuláltam, hogy Olivia ne lássa, de Cal annál inkább felfigyeljen rá. Bólintott, majd elköszönt. Reméltem, hogy vette a célzást, mert ha nem… bele sem mertem gondolni. Hallottam, hogy Cal autója felzúg és elindul. Már a sírógörcs kerülgetett. Nem hagyhat itt! Ez a nő meg fog ölni! - Most, hogy elment. Befejezem, amiért jöttem. –egyre közelebb jött. - Kérlek… ne tedd. Beszéljük meg… - Most már beszélgessünk, mi? Hamar túl leszel rajta. Ígérem csak kicsit fog fájni! –nevetett, nekem pedig folytak a könnyeim. Abban a pillanatban, hogy le akart sújtani, rendőrautók szirénázását véltem felfedezni. Ezek szerint Calleigh még se hagyott cserben. - Be van kerítve! Azonnal jöjjön ki felemelt kézzel. –hallottam Frank hangját. - Mit keresnek ezek itt? - Nem, nem tudom! - Hogy hívtad ide őket? - Nem én voltam! - Kinyírlak! –nekem rontott, de egy lövést hallottam és azonnal a földön feküdt. - Horatio! –a főnököm ott állt mögöttem, gondolom a hátsóbejáraton slisszolhatott be. Annyira örültem neki, hogy a nyakába ugrottam. Csak sírtam. - Nyugalom. Már nem lesz semmi baj. - Leültetett a kanapéra és az ajtóhoz lépett. Elfordította a kulcsot, majd azonnal elözönlötték az emberek a házat. Először Calleight pillantottam meg. Odarohant hozzám és megölelt. - Jól vagy? - Igen, köszönöm. - Jó voltál. –mondta Eric. –Elkaptuk a tőrös emberünket. - Drágám jól vagy? Annyira aggódtam. –hallatszott Ryan hangja. Calék összemosolyogtak és mentek a dolgukra. - Igen, jól vagyok. Most már. –nem törődve senkivel, magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt. - Úgy féltem. –még mindig sírtam, de most már megnyugtató érzés volt magam mögött tudni a csapatot és Ryant. Szorosan magához húzott és úgy ölelt, mint aki nem akar elengedni. - Héjj, nem kapok levegőt. –nevettem, de a következőben azt vette észre, hogy elenged, és előttem térdel egy gyönyörű gyűrűvel. - Gyere hozzám!

 <-vissza