>> 2. fejezet

Az idegen   James hirtelen halála nagyon felzaklatott. Csak mentem az irodám felé, amikor beléptem becsukódott mögöttem az ajtó és hallottam a zárkattanását. A redőny le volt húzva, így senki sem láthatott be, de a beszűrődő fénynél jól láttam, hogy a férfi (mert az volt), közelebb lép hozzám és megfogja a karom. Óvatosan magához húzott, amiből egyből rájöttem, hogy ki lehet az. Kitapogattam az arcát és megcsókoltam. Igen, ő volt az. Amikor abba hagytuk, megkérdezte. - Csak úgy megcsókolnál egy idegent? - Tudtam, hogy te vagy. Minden mozdulatodat ismerem. - Aham… akkor tudod, hogy most mit fogok csinálni? - Hát…- közelhúzott, és szenvedélyesen megcsókolt. Felkapott, felültetett az asztalra, majd a felsőmmel kezdett bíbelődni. - Nem lehet. Ryan, helyszínre kell mennem. –húzódtam hátrébb. - Én is helyszínelni szeretnék. –próbálkozott ismét. Akármennyire is fájt, de muszáj volt abba hagynunk, meg amúgy sem volt jó ötlet az irodában… - Jó, de azt ugye tudod, hogy ezt megbánod? –fenyegetett. - Alig várom. –vigyorogtam, amire ő is elmosolyodott. - Majd meglátod. - Mennem kell. –mondtam és el akartam indulni, de megint visszahúzott és még egy hosszúcsókot kaptam. Amikor leszakadtam róla, ismét vigyorgott. Most már csak megcsóváltam a fejem és ott hagytam. Kiértem a kocsimhoz, és megszólalt a telefonom. Sms-t kaptam. Gyorsan megnyitottam és amikor elolvastam, muszáj volt mosolyognom. Ryantől jött. Csak egy szót írt.: „Szeretlek.”  Visszaküldtem neki a választ, ami szintén ez az egyetlen, de olyan jól eső szavacska volt.   Amint kiértem a helyszínre, Natalia odajött hozzám. - Szia, örülök, hogy itt vagy. - Szia, sikerült kideríteni valamit? - 30 év körüli nő az áldozat. A neve: Emily Dane. Nem ismeri senki sem a környéken. Állítólag nem rég érkezett New Yorkból. Tara lassan itt lesz, addig én megcsinálom a képeket, te meg szedj össze mindent. - Okés. –neki láttunk a munkának és nem sokára Tara is befutott. - Lássuk csak… több helyen megszúrták szemből. Simapengéjű kés. Tudjátok hogyan tovább… - Igen, bővebben a boncolás után. –mondtuk együtt Nataliával, a már megszokott szöveget. Amint végeztünk visszamentünk a laborba. Leadtuk a jelentést és mivel már késő délután volt, haza indultam.   Otthon nem találtam senkit, kicsit megrémültem, de eszembe jutott, hogy ma vacsorázni megyünk Charliékkal. Átöltöztem és beszálltam a Hummer-be. Elmentem a közelben lévő kis étterembe, ahol vidáman tapasztaltam, hogy a bátyám éppen Ryannel társalog. Odasétáltam hozzájuk, és leültem Ryan mellé. - Szia. –mondta és adott egy puszit. - Sziasztok. Az ne mondjátok, hogy ettetek már, mert akkor tuti megőrülök. - Nem még nem ettünk. Téged vártunk. –nyugtatott meg Charlie. - Akkor jó. –Vacsora közben megbeszéltünk a mai napot és, hogy holnap utaznak is haza, mert egy szálloda megnyitójára kell menniük. - Tényleg, hisz veled építtetik a legnagyobb hoteleket. - Igen, mostantól… - Muszáj ilyen korán elmennetek? - Sajnos igen, de most elköszönnénk, mivel reggel már nem találkozunk. Már összepakoltunk, és hajnalban indul a gép. - Sajnálom, hogy nem tudtam több időt veletek tölteni, de…- eszembe jutott James. - De dolgoznod kellett. Megértem. Majd legközelebb. Nos, akkor nektek jó éjszakát és vigyázzatok magatokra. –ölelt meg Charlie, elbúcsúztam Alice-éktól és elhagyták a termet. Már csak kettesben ültünk Ryannel. - Hát… indulunk haza?- kérdezte. - Igen, persze. Mehetünk. –rendeztük a számlát, belekaroltam és hazamentünk. Éppen, hogy ajtón belülre értünk nekilátott a „helyszínelésnek”.

 <-vissza