|
8. fejezet
Gibbs javaslatára kedden úgy döntöttem, hogy otthon maradok Samantha-val, aki még legalább egy hétig nem mehetett vissza a suliba. Ugyan nem egy évfolyamra járt a bátyjával, de Hojam minden nap hazahozta a leckéjét, én pedig segítettem neki megírni. Az első nap viszonylag nehezen indult be, Sam-nek nagyon sokat kellett feküdnie, és ezt rettenetesen rosszul viselte.
- Anya, most rögtön beszélni akarok a barátnőimmel! -hallottam a hangját a hálóból.
- Bírj ki még egy fél órát, addigra feltöltődik a laptop-om és akkor azt odaadom.
- Anya! Fél óra az még rengeteg idő!
Odamentem a szobájához és megálltam az ajtóban.
- Azalatt a fél óra alatt remekül megírhatod a matekházidat!
Erre már nem reagált, én pedig egy mosoly kíséretében visszasétáltam a konyhába. Mielőtt Samantha-ra rájött a hiszti, éppen azon gondolkodtam, hogy mit főzzek ebédre. Pont le akartam venni a szakácskönyvet a polcról, amikor csöngettek.
- Ez nem lehet igaz. -gondoltam magamban, majd amikor kinyitottam az ajtót a szívem kihagyott egy dobbanást.
- Ebédszünet. Gibbs engedélyével. -mosolygott rám DiNozzo.
- Hűha. -hirtelen nem tudtam mit mondani- Gyere csak be. -nyögtem ki végül.
Tony adott egy apró csókot, majd a konyhába ment és letette a konyhapultra a szatyrot amit magával hozott.
- Nekünk lasagna, a hősnőnek pedig egy kis makaróni, mivel tudom, hogy nem szereti a lasagnát. -mosolygott, miközben elővette a műanyag dobozokat. Én még mindig nem tudtam megszólalni, ott álltam mellette a konyhapultnál.
- Mi az, elvitte a cica a nyelved? -kérdezte nevetve, amikor hozzám fordult, végre. Én pedig kaptam az alkalmon. A kezemet a nyaka köré fontam és szenvedélyesen megcsókoltam. Néhány perc után levegőért kapkodva szakadtunk szét.
- Oké, a nyelved az meg van. -mosolygott Tony, mire elnevettem magam.
- Szólok Sam-nek, hogy hoztál ebédet. -mondtam, mikor végre megjött a hangom, majd elinudltam Sam szobája felé.
- Samantha, DiNozzo hozott ebédet, éhes vagy? -kérdeztem az ajtófélfának dőlve.
- Anya! Én csak Melindáékkal akarok beszélni!! -látszott, hogy még mindig hisztis volt.
- Jó, feladom. Hozom a laptop-ot. 1 órát kapsz, utána ebéd. És fújd le minden programodat a hétre. Még a mozit is Kyle-lal.
- A mozit is?! Na ne már!! De hát az egy randi lenne!
- Akkor hívd meg szépen ide, hozzon magával egy filmet, és itthoni randi lesz, most pedig fejezd be a hisztit! -mondtam majd átmentem a laptop-ért a nagyszobába.
A nap további része eseménytelenül telt. Tony-val megebédeltünk, majd neki vissza kellett mennie dolgozni. Így hát estig, amíg Hojam haza nem ért egyedül voltam Samantha-val, és mit ne mondjak, néha az őrületbe tudott kergetni.
Az elkövetkező két napban Tony mindig beugrott ebédre valami finomsággal. Aztán pénteken már nem jött. Aggódni kezdtem, de úgy gondoltam biztos sok munkája akadt. Talán délutána 4 óra lehetett, nem tudom pontosan, de megcsörrent a telefonom. Amikor megnéztem, hogy ki hív, arra vártam, hogy a DiNozzo nevet olvashatom majd a kijelzőn, de helyette ez állt ott: Ziva D. Ez csak egyet jelenthetett. Megint elfogott a szorongás, az aggódás. Felvettem a telefont.
- Mondd Ziva.
- Sara, gondoltam tudnod kell róla...
- Miről kell tudnom? -kérdeztem köube, aggódva.
- DiNozzo-t megtámadták egy helyszínen, megkéselték...
- Te jó ég! -elsápadtam és le is kellett ülnöm.
- Kórházban van, de szerencsére nem tűnik túl súlyosnak. -mondta Ziva megnyugtatásul, de ez sem segített rajtam.
- Ziva, át tudsz jönni figyelni Sam-re? Hojam még nincs itthon és nem hagyhatom őt egyedül...
- Persze, öt perc és ott vagyok. -mondta Ziva, majd letettük a telefont. Nem tudtam elhinni, hogy megint ez történik. Ez már nem lehetett véletlen! Ahogy Ziva ígérte, 5 perc múlva ott állt az ajtóm előtt.
- Köszönöm Ziva, hihetetlenül sokat segítesz!
- Semmiség az egész.
- Vigyázz vele, mert ma különösen hisztis. -eresztettem meg egy mosolyt, majd elköszöntem és kiszaladtam a kocsimhoz. Beugrottam a vezetőülésbe, majd padlógázzal indultam a kórház felé. Látni akartam őt, mindennél jobban. Tudni akartam, hogy jól van-e. 10 perc múlva sietve parkoltam le a Hummert a kórház parkolójában. A recepcióhoz futottam. A kórház most még ridegebbnek tűnt, mint néhány napja, amikor Samantha volt itt.
- Elnézést! Meg tudná mondani, hogy hol találom Anthony DiNozzo-t? Késeléssel hozták be ma délután!
A nő kattingatott valamit a gépen, majd közölte, hogy a harmadikon a 344.-es szobát keressem. Megköszöntem, hogy segített, majd felsiettem az emeletre. Nem vártam meg a liftet, inkább a lépcsőt választottam. Hamarosan ott álltam Tony szobája előtt. Nem mentem be, csak álltam a folyosón. Tony nem egyedül volt a szobában, két katona mellé került, az egyik közülük kómában volt. A kórházak mindig a múltat juttatták az eszembe. A múltat és Ryan-t. Vajon Ryan is azt akarná, hogy tovább lépjek? Azt, hogy új életet kezdjek? És vajon mit gondol erről Hojam és Samantha? Annyi kérdés forgott a fejemben, hogy már azt sem tudtam, hogy mi a helyes és mi nem...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
