|
11. fejezet
Aznap nem is, de másnap kiengedtek a korházból. Eric eljött értem, majd hazavitt.
- Köszi a segítséget. –mondtam amikor bebotorkáltam a házba Eric nyakába kapaszkodva.
- Szívesen. Sokat kell pihenned. –leültetett a kanapéra, ahol aztán szorongás fogott el. Már nem fájt a hasam, csak lelkileg nem jöttem még rendbe. Nem akartam egyedül maradni, főleg ebben a házban nem. A korház valamennyire biztonságot nyújtott, igaz a vért már eltüntették. Az én véremet.
- Kell még valami?
- Igen, szeretném, ha itt maradnál.
- Nem lehet Gina, vissza kell mennem a laborba, de ha végeztünk szólok Wolfenak, hogy ugorjon be hozzád.
- Köszi. –mondtam, mert ezzel kicsit megnyugtatott. Ha Ryan itt lesz, nem lehet semmi bajom.
- Na, vigyázz magadra. Pár nap múlva úgyis találkozunk. Bármi kell, csak hívj!
- Köszönök mindent. –megölelt, majd elment.
Egyedül maradtam. Mióta kijöttem a korházból, ettől rettegem. Ott legalább benéztek a nővérek, az orvosok és néha a barátok is. Most viszont teljesen magam vagyok.
Csak ültem és bámultam a szőnyeget. Nem mertem megmozdulni. Most mit csináljak? Ahogy ott kuporogtam, megszólalt a telefonom. Jézusom! Majdnem frászt kaptam tőle.
- Gina. - szóltam bele.
- Szia, Ryan vagyok. Gondoltam felhívlak, hogy jól vagy-e. –de édes.
- Igen, csak unatkozom.
- Eric mondta, majd hazafelé benézek.
- Az még messze van…
- Tudom, de muszáj dolgozni. Tudod mit? Megpróbálok minél hamarabb elszabadulni.
- Rendben. Várlak. –tettem volna le.
- Én meg szeretlek. –mondta bele a kagylóba, ami most megakadt a kezemben és képtelen voltam megnyomni a gombot.
- Azt…azt mondtad, hogy…?
- Igen, de mennem kell, mert Calleigh jön. Szia Cica.
- Szia…- suttogtam bele a sípszóba.
Nem akartam elhinni, hogy lassan 3 hete itt vagyok Miamiba és kifogtam álmaim pasiját. Minden annyira tökéletes volt, persze a haldoklásomtól eltekintve.
Újult erővel sikerült felállnom és a konyhába mennem. Csináltam magamnak egy forró teát, leültem a tv elé. E-maileket küldtem, majd felhívtam a bátyámat.
- Itt Charlie.
- Szia, Gina vagyok.
- Hugi! Jobban vagy?
- Igen, már hazajöhettem.
- Sajnálom, hogy nem tudtam bemenni hozzád, de épp Franciaországban vagyok egy nagyon fontos megbeszélésen.
- Semmi gond. A lényeg, hogy jól vagyok.
- Igen, Alice menni szeretett volna, de inkább anyáékhoz vittem, tudod nem tett volna neki jót az út.
- Hogy-hogy?
- Nem is mondtam neked, sok mindenről le vagy maradva.
- Mondd már!
- Nagynéni leszel.
- Gratulálok! Ez szuper hír. Mennyi idős?
- 4 hónapos. A vizsgaidőszakodban nem találkoztunk és az óta kicsit messze vagy tőlünk, így gondoltam majd megtudod.
- Ez kedves… De örülök nektek!
- Nekem mondod? Nem voltam még soha ilyen boldog. –még rengeteg mindenről beszéltünk, amikor elköszöntem már besötétedett odakint.
- Na, de sok lesz. Már majdnem 3 órája beszélünk.
- Uhh… hogy repül az idő. Nem baj, céges telefon. Majd felhívlak valamikor.
- Rendben. Puszilom Alicet és a családot is. Hiányzol bátyó.
- Te is hugi. Szia, vigyázz magadra.
- Ti is. Szia. –letettem a telefont. Ekkor jutott eszembe, hogy ma még alig ettem valamit. Gyorsan összedobtam egy salátát és visszaültem. Nem sok kedvem volt mászkálni. Tv-ztem még egy keveset, majd ránéztem az órára és ledöbbentem. Már fél 11 volt. Hamar elment ez a nap a bátyámmal. Felsétáltam az emeletre és felvettem egy melegítőnadrágot és egy hosszú pólót. Imádtam így aludni. Magammal vittem egy takarót és bevackoltam magam a kanapén. Lekapcsoltam a villanyt, de a tv-t meghagytam fényforrásnak. Nem sokára elnyomott az álom.
Arra ébredtem, hogy valaki matat az ajtómmal. Nagyon megijedtem, de próbáltam megőrizni a higgadtságomat. Csendben vártam, hogy mi fog történni. Felkapcsolódott a villany a szobában és mielőtt bármit mondhattam volna, nyugalom öntött el. Ryan volt az, ott mosolygott az ajtóban.
- Szia.
- Tudod, hogy már megint megijesztettél?
- Ne haragudj, de nyitva volt és én is megrémültem.
- Elfelejtettem Eric után bezárni…
- Máskor ilyet ne csinálj! –mondta, és leült mellém.
- Rendben…- ránéztem a falon lógó órára és meglepetten tapasztaltam, hogy fél 2 van. Ezt Ryan észrevehette, mert rögtön mentegetőzni kezdett.
- Sajnálom, hogy ilyen későn jöttem, de nem szabadultam hamarabb. Viszont megígértem és itt vagyok. –tárta szét a karját. Mintha csak erre vártam volna, közelebb húzódtam hozzá és odabújtam az ölébe.
- Örülök, hogy itt vagy.
- Én meg, hogy rendben vagy.
- Többé-kevésbé. –hajtottam rá a fejem a vállára.
- Mesélj, mit csináltál ma. –ölelt át.
- Ültem egésznap, meg beszéltem a bátyámmal.
- Tényleg, van bátyád?
- Igen, Charlienak hívják. Több órán keresztül telefonáltunk.
- És miről beszéltetek?
- Nagynéni leszek. Alice, a felesége kisbabát vár. –mondtam, de a hangom elcsuklott. Eszembe jutott, a hír, amit Horatio közölt velem a kórházban. Nem tudom, hogy miért, de lehangolódtam és folyni kezdtek a könnyeim.
- Héj, mi a baj?- emelte fel a fejem.
- S-semmi.
- Nem versz át. Az ember nem sír csak úgy. Mondd csak.
- A baba…- láttam rajta, hogy rögtön megértette mire gondolok.
- Ne szomorkodj emiatt. –mondta és szorosan tartott. Finoman megcsókolt. Olyan régen éreztem már ezt. Amikor félbeszakította, ennyit mondott. –Majd máskor is próbálkozunk. –Erre a mondatra teljesen kiakadtam.
- Te gyereket akarsz?
- Majd igen.
- Majd én is, de…- nem hagyta, hogy végig mondjam.
- Én tőled szeretnék. –csókolt meg ismét. Soha életemben nem gondoltam volna ilyen dolgokra. Amikor Ryant megláttam az első helyszínünkön, nem hittem volna, hogy egymás karjaiban fogunk kikötni. Jó, igazából reménykedtem, de nem láttam rá semmi esélyt. Most viszont itt fekszem a karjai közt és mindennél jobban szeretem.
- Én is szeretlek. –mondtam, ezzel befejezve a délutáni telefonbeszélgetésünket.
Bekísért a hálóba.
- Ne menj el. - kérleltem.
- Nekem reggel a laborban kell lennem. –mondta, miközben betakart.
- Majd állítok ébresztőt. Kérlek…- próbáltam rá hatni. Szótlanul nézett egy ideig, utána levette a ruháit és bebújt mellém a takaró alá.
- Köszönöm. –mondtam és a mellkasára húzott.
- De nem szabad elaludnunk. –mosolygott és kaptam tőle egy jó éjt csókot.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
