|
4. fejezet
Beléptem a liftbe, aminek az ajtaja lassan becsukódott velem szemben. Nekidőltem a falnak. Mi a fene van velem? -kérdeztem magamtól. Olyan furcsán éreztem magam, mintha bűntudatom lett volna. Talán Ryan miatt? Talán. De végre megint volt egy esélyem arra, hogy olyan boldog lehessek, mint Ryan-nel voltam. És mélyen legbelül tudtam, hogy Ryan is ezt akarná. Az elmúlt öt évben sok éjszaka „kísértett” az utolsó pillanata. Azok a zöld szemek, ahogy belebámulnak az enyémbe, aztán már csak nyitva maradtak. Sokszor, amikor a gyerekek nem voltak otthon, elfogott a sírás, és hagytam, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcomon. Mikor felért a lift és kinyílt az ajtaja egy pillanatra megállt a szívverésem. Két ismerős alakot láttam meg Tony asztala előtt. Hojam és Samantha. A fenébe is, mit keresnek ők itt? Hojam idén lesz 16, Samantha pedig 15. Meghatározó évek ezek az ő korukban, de határozottan megmondtam nekik, hogy a munkahelyemen ne keressenek.
- Hojam, Sam, ti meg mit csináltok itt? -kérdeztem mosolyogva, mire a gyerekek felém fordultak. Annyira már nem is voltak gyerekek. Sokkal inkább tinik és legtöbbször borzasztóan makacsok. Akárcsak én. Hojam azonban teljesen Ryan-re hasonlított. Mindenben. Még a szemei is, ugyanolyan gyönyörű zöldek voltak.
- A diri küldött, néhány papírt kell aláírnod.
- Csak nem rosszak voltatok? -kérdezte nevetve Tony.
- Nem. Engedély egy tanulmányi kirándulásra, és még ma kellene, anya. -mondta Samantha.
- De gondolom nem ma kaptátok meg a papírokat. -kérdeztem miközben átvettem a két papírost.
- Mert mi aztán soha sem felejthetünk, nem? -kérdezett vissza Hojam. Szerencsére Ryan még kiskorukban jól nevelte őket, így elég volt Hojam-re csúnyán ránézni, és értette ő a dolgát.
- Jól van. Elfelejtettük. Többet nem fordul elő. -mondta bocsánatkérően. Láttam ahogy Tony szeme elkerekedik egy pillanatra. Átfutottam az aláírandót, majd gyorsan aláírtam és a gyerekek már mentek is volna.
- Várjatok, mindjárt megyek és elviszlek titeket.
- Inkább Tony vigyen el minket. -szólalt meg Samantha. Mosolyogva Tony-hoz fordultam.
- Tudsz te bánni a tinikkel? -kérdeztem még mindig mosolyogva.
- Egy próbát megér. -kacsintott rám, majd felkapta a kabátját és a fegyverét, aztán elindult Hojam-mel és Samantha-val a lift felé. Még láttam, ahogy visszanéz a liftből.
- Ha vége a családi jelenetnek, azt hiszem találtam valamit. -mosolyodott el Ziva, kizökkentve engem a gondolataimból.
- Uhh, mond csak. Mit találtál?
- Amanda telefonjára, igen a mobiljára, 5 hívás futott be éjjel 2 és fél 3 körül. Sikerült lenyomoznom. George Kelsington telefonjáról érkezett.
- Kösz Ziva, elő kell kerítenem Gibbs-t, hogy talált e már valamit George-ról, különben egy helyben toporgunk.
Ekkor meghallottam a gépem szokásos üzenetjelző hangját. Leültem és megnyitottam az e-mailt.
- Na végre.
- Mi az? -kérdezte Ziva kíváncsian, majd odalépett hozzám.
- Amanda 3 hónapos terhes volt. Az apa viszont nem az, akire számítottunk.
Ziva elolvasta a jelentést.
- Mark Range? Mi folyik ott abban a szomszédságban?
- Hát nem tudom, de most beszélek Gibbs-szel, ezt neki is tudnia kell.
- És én?
- Pihenj egyet Ziva, már úgyis ebédidő van. Majd ha visszajöttem elintézzük Mark-ot. -mosolyogtam, majd elindultam föl a konferencia terembe, ahol Gibbs-t utoljára látták. Beléptem a terembe, és amikor láttam, hogy Gibbs éppen konferencia hívást tart, rájöttem, hogy George felettesével beszélhetett.
- Gibbs.
- Várjon egy kicsit, tábornok. Talán új információk. - mondta Gibbs a szemközti hatalmas képernyőről visszabólogató tábornoknak, majd intett nekem, hogy lépjek közelebb.
- Van egy kis problémánk.
- Mi az? -kérdezte halkan, hogy csak én halljam. Én is halkabbra vettem a hangomat.
- Amanda 3 hónapos terhes volt, de nem George Kelsington az apa...
- Akkor ki?
- Mark Range.
Gibbs visszafordult a hadnagyhoz.
- Tábornok, magánál szolgált Mark Range, a legutóbbi küldetés során?
- Igen, egy csapatban George Kelsington-nal. Miért?
- Csak felmerült a neve, az ügy során. -mosolyodott el Gibbs. Ez az a tipikus félmosoly volt, amivel közölte a vele szemben állónak, hogy úgyse húz ki belőle több infót.
- Van még valami Gibbs. -folytattam halkan- Amanda-t éjjel 2 és fél 3 között George ötször hívta telefonon. Tud erről valamit a tábornok?
- Most kiderül. -visszafordult megint csak a képernyőhöz- Tábornok, még egy kérdés. Tudja, hogy hol van most George Kelsington?
- Lőgyakorlatot tart az újoncoknak, akik a héten érkeztek, miért? Szeretnének vele is beszélni.
- Nem ártana. -bólintott Gibbs. A tábornok szólt valakinek, aki a kamera hatótávolságán kívül állt, majd ennyit mondott.
- Értesítettem, azonnal jön. Nekem most mennem kell, a kapcsolatot nem zárom le, hogy tudjanak beszélni a hadnaggyal. Viszontlátásra Gibbs.
- Viszlát tábornok.
Pár perc múlva megjelent az a férfi, akit már a képeken láttunk. George Kelsington.
- Miben segíthetek, Gibbs ügynök?
- Kelsington hadnagy, az én nevem Sara Joy, én is NCIS ügynök vagyok, és lenne pár kérdésünk. -modtam, miután Gibbs előrébb tolt, mondván,hogy ezt most én vezetem le.
- Üdvözlöm, miben segíthetek?
- Először is, miért kereste a feleségét éjjel 2 és fél 3 között?
- Csak akkor szabadultam a kiképzésből, és beszélni akartam vele. De nem vette föl a telefont. Minden rendben van?
- Nem. Hadnagy, a feleségét megölték. - vártam pár pillanatot- Őszinte részvétem.
Láttam, ahogy George arcvonásai megkeményednek. Tipikus katona reakció.
- Ki ölte meg?
- Most próbáljuk kideríteni. Nézze hadnagy, talán most nehéz lesz, ami következik, de muszáj tudnunk, hogy tudott e róla.
- Mondja, nyugodtan.
- Tudott arról, hogy Amanda terhes volt?
- Nem, ki volt az apa?
- Nem ön, hadnagy. -vette át a szót Gibbs, érezve, hogy a beszélgetés kényes témára terelődött.
- Először közlik velem, hogy a nejem halott, most meg azzal jönnek, hogy terhes volt, de a gyerek nem az enyém, azaz a nejem csalt engem?
- Sajnos igen, Kelsington hadnagy. -bólintottam, remélve, hogy hamarosan vége lesz ennek a kínos beszélgetésnek.
- Gondolom nem áll módjukban megmondani, hogy ki volt az apa, igaz?
- Igaz. -bólintott Gibbs, majd köszönés után bontottuk a vonalat.
- Tehát a férjet kihúzhatjuk a listáról. -mondtam.
- Ki, mert hát ezzel lett volna indítéka, de a tábornok szerint egész héten lőgyakorlatot vezényelt és végig ő felügyelte.
- Rendben, akkor most irány Mark Range, behozzuk őt, vagy elég otthon kikérdezni?
- Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot Sara, először mindig a saját környezetükben ’kezeld’ őket. Ott sokkal nyitottabbak.
- Tőled Gibbs, bármilyen tanácsot elfogadok. -mosolyogtam, majd visszamentem a helyemre. Közben Tony is visszaérkezett.
- H és Sammy biztonságban a suliban.
H és Sammy? Te jó ég, még én sem hívtam így őket.
- Köszönöm Tony. -mosolyodtam el. Kicsit tovább felejtettem az arcomon a mosolyt, mint terveztem, mivel Tony is visszamosolygott.
- Öhm, én lemegyek megnézni, hogy Abby-ék hogyan haladnak.
- Ez nem az én dolgom lenne, Ziva, mint főnök? -kérdeztem Ziva-hoz fordulva.
- Az előbb ebédszünetet adtál nekem, most itt az idő a tiédre. -mosolygott Ziva, majd eltűnt a lift irányába. Visszanéztem Tony-ra, aki még mindig mosolygott.
- Mi van? -kérdeztem, és éreztem, hogy legnagyobb erőfeszítésem ellenére is elpirulok.
- Semmi. -mosolygott tovább- Arra gondoltam, hogy úgyis mindkettőnknek ebédszünete van, hát elmehetnénk enni valahova. Utána meg beugrunk Range-hez.
Egy pillanatra kérdően néztem rá, talán csak véletlen, vagy ez ilyen főnöki reakció?
- Szigorúan betartva a 12-es szabályt, főnök. -mondta Tony, de éreztem az iróniát a hangjában. Tizenkettes szabály, gondolkodtam, majd eszembe jutott: Soha ne randizz a munkatársaddal. Ezek szerint az irónia azt jelentette, hogy most randira hívott? Végre idáig is eljutottunk. Mosolyogva felálltam, felkaptam a kabátomat, a fegyveremet pedig a fegyvertartómba illesztettem, és indulásra készen voltam.
- Mehetünk. -mondtam mosolyogva, majd elindultunk a lift felé.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
