|
10. fejezet
Tudtam, hogy Aisha nem fogja könnyen adni magát, azt, hogy áldozatot kell majd hoznunk ahhoz, hogy kijussunk. Mac nem számított bele ebbe, őt Aisha Wattson csak járulékos veszteségnek tekintette. Ugyan nem ismertem a srácot túl jól, de akkor is gusztustalan dolognak tartottam ezt a fajta gondolkodást.
- Aisha, magának én kellek, ők nem. - léptem előrébb - Engedje el őket, elégedjen meg velem, a pénzt így is úgy is megkapja.
Láttam Aisha arcán, hogy gondolkozik, de nem volt biztos abban, hogy mit tegyen. 18 éve már láttam egyszer ezt a gondolkodást az arcán, akkor sikerült elkapnom, és reméltem, hogy most is sikerülni fog.
- Állj vissza Joy, és fogd be a pofád! Nincs szükségem a tanácsodra!
Ez nem jött össze. Általában jó túsztárgyaló vagyok, de most valahogy elbizonytalanodtam. Aisha-t túl jól ismertem ahhoz, hogy elengedjem ezt az alkalmat. Az alkalmat, hogy örökre lezárhassam az ügyét. Láttam, ahogy Ryan terelgeti kívül az embereket és telefonál. Valószínűleg az 1 millió dollár váltságdíjat intézte. Reméltem, hogy nem most fog a bank ellenkezni. Mert tudni kell, hogy a Miami Dade Bank tipikusan mindig a helyzet magaslatán van, ha sürgős esetben kell pénzt adni. Általában visszautasítják a kérelmet, nem törődve azzal, hogy hány ember halhat meg miattuk. Ma egész jól nyitott reggel a tőzsde, úgyhogy volt esélyünk a pénz gyors utalására. Nagyjából fél óra telhetett el, amikor csöngött a telefonom Aisha kezében. Ránézett a számra. Nem Ryan-é lehetett, mivel odajött hozzá.
- Kié ez a szám, hallod? Ki hív téged? - kérdezte mérgesen. Elolvastam a számot. Jól ismertem.
- Horatio Caine hadnagy.
- A jó öreg Caine hadnagy. - mosolyodott el Aisha, majd felvette a telefonom - Üdv Caine hadnagy.
- Ms. Wattson. Jó hírem van. Megérkezett az 1 millió dollárja, kérjük a 4 túszt.
- Rendben, küldök 4 embert, amint a pénz itt van az ajtó előtt. - Aisha már le akarta tenni, ám Horatio még szóval tartotta.
- Aisha, várjon. Én mondom meg, hogy kit engedjen el.
- Ez nem játék Caine hadnagy. Az egyetlen ember, aki ma itt parancsolgathat, az én vagyok, megértette? - ezzel lerakta a telefont. Láttam, ahogy Ryan lerak egy táskát az ajtó elé, feltételeztem, hogy a rengeteg pénz hever a táskában. Aisha ekkor körbenézett a termen. Mindenkit hosszasan végig mért, majd megszólalt.
- Tudják mit, a fenébe is, Joy-nak igaza volt, mindenki kifelé. Maga kis szöszi... - mutatott Calleigh-re - maga megy ki utoljára, és belöki a pénzes táskát az ajtón.
Legalább azt elértem, hogy a kollégáimat elengedje. Tudtam, hogy ez a kettőnk harca, ebbe senki sem tud beleszólni. Az egyetlen ember, amiért Aisha Wattson itt van, az én vagyok. Sara Joy. Pontosabban már Sara Wolfe, de ezzel most nem volt időm bajlódni. Az agyam pörgött, folyamatosan gondolkoztam, az újabb és újabb terveken és lehetőségeken agyaltam. Borzasztóan kétségbeesettnek éreztem magam. Legtöbbször a legnehezebb és a legrosszabb helyzetekben is eszembe jutott valami. De most? Semmi. Semmi az ég adta egy világon. Aisha a telefonomon babrált valamit, az arckifejezéséből arra következtettem, hogy feltehetőleg a képeimet nézegeti. A telefonom tele volt családi képekkel. Család. Erről jutott eszembe, vajon a többiek hogyan reagáltak erre a Ryan „halott” jelenségre? Végtére is Delko-n, Calleigh-n és rajtam kívül senki sem tudta a laborban. Felteszem Ryan már elmagyarázta a többieknek is. Ekkor apró rezgést éreztem az oldalamon. Aisha-ra néztem, majd mikor láttam, hogy nem figyel leakasztottam az övemről a csipogómat, hogy megnézzem az üzenetet. Elolvastam az üzenetet. Rövid volt, de rögtön tudtam, hogy Ryan-től jött. Ugyanis a saját tikos kódolásunkban írt.
- U ok? Aisha.?.? $.?
Lefordítva, Ryan azt kérdezte, hogy jól vagyok e, hogy Aisha mit csinál, és hogy mi van a pénzzel. Sajnos ma a régebbi csipogómat kaptam fel az asztalról otthon, úgyhogy egy módom volt, hogy válaszoljak. A gép, ami velem szemben volt az asztalon. Mivel Aisha-t lefoglalta a telefonom, megmozgattam óvatosan az egeret és bevillant a képernyő. Ryan valószínűleg láthatta a kamerákon keresztül, mert megjelent a villogó üzenete. Ugyanaz mint ami a csipogómra jött. Óvatosan, hogy Aisha ne hallja, egyesével ütöttem le a billentyűket. Aisha valahogy kikerült akamerák szögéből, így Ryan-ék nem láthatták. Rövidítve leírtam mindent, majd a következő üzenet már Horatio-tól érkezett. Ez már nem volt kódolva, sokkal inkább tűnt komoly utasításnak, sem mint üzenetnek.
- Kerülj be észrevétlenül az asztal alá, bemegyünk érted. H.
Ahogy végigolvastam az üzenetet, egy kicsit megkönnyebbültem. Gyorsan kiléptem az alkalmazásból, majd vetettem még egy pillantást Aisha-ra. És megijedtem, Aisha felém közeledett. Reméltem, hogy nem látta, az előbbi kis akciómat. Most aztán gondban leszek az asztal alá kerüléssel. Több idő kellett ahhoz, hogy végrehajthassam a terv első részét. Aisha egy közös családi képet mutatott fel a telefonomon.
- Kik ők? -kérdezte, a hangja sokkal lágyabban hangzott, már nem tűnt feldúltnak. Ilyen volt sok-sok éve Vegas-ban is, tudtam, hogy most jött el az én időm.
- A családom.
- Aha, szóval a te Ryan kollégád valójában a ...
- Igen, a férjem, ha ezt akartad mondani.
Csak bólintott. Már közel sem tűnt olyan veszélyesnek, leszámítva a gépfegyvert a kezében.
- És a gyerekek? Hogy hívják őket?
- Hojam és Samantha.
- Aranyosak. -mosolyodott el Aisha. Ez nem az a mosoly volt, amit az ember elvárt volna tőle. Nem egy gyilkos mosoly, hanem egy megértő, érző szívű ember mosolya.
- Aisha, akarsz valamiről beszélni?
Csak bólogatott.
- Én meghallgatlak. Mond csak nyugodtan. -tettem a kezemet a vállára. Megnyugodni látszódott a helyzet.
- Nekem...nekem is majdnem... -a hangja néha elcsuklott, éreztem, hogy kényes témára tapintottam rá- nekem is majdnem lett gyerekem. Egy kislány lett volna. -nézte mosolyogva Samantha arcát.
- Mi történt?
- Lövöldözés. Elvesztettem. -ezt a szituációhoz képes meglehetősen nyugodtan mondta ki.
- Sajnálom. Ezt nem is tudtam.
- Mit tudsz te, Joy? Csak éled a magad világát, rács mögé zársz naponta több embert, aztán szépen hazamész a családodhoz.
Jobbnak láttam nem válaszolni.
- És én? Kész csődtömeg vagyok. Még egy rablótámadást sem tudok végigcsinálni, mert ha gyerekeket látok elérzékenyülök.
- Ez nem a te hibád, Aisha. Bárkivel előfordulna, ha elveszítené a gyermekét.
Aisha leroskadt az asztal elé, könnyek csordultak le az arcán. Kezdtem megsajnálni őt, de rendőri ösztönöm nem hagyta, hiszen tudtam, hogy a fegyver még nála van. Ekkor hirtelen betört az ajtó üvege. A fenébe is, mondta valaki, hogy bejöhetnek? Egyedül is elintéztem volna?
- Ez meg mi a franc? -ordított Aisha, majd elkapott és a fegyvert a tartómhoz nyomta.
Nagyot néztem, amikor nem a kommandósok, hanem a csapatom lépett be elsőnek az ajtón. Horatio, Ryan, Eric, Calleigh. Ryan? A fenébe is Ryan-nek a gyerekekkel kéne lennie! És nem hiába volt rossz előérzetem.
- Dobja el a fegyvert Aisha! -hallottam Horatio határozott hangját.
- A fenéket! Majd ha maguk lerakták akkor megkapják Joy-t, én pedig szabadon távozhatok.
- Ezt nem garantálhatjuk, Wattson. -szólalt meg Ryan, aki most egy pillanatra a szemembe nézett. Láttam az aggodalmat és a félelmet a szemében. Valószínűleg az én szememből is ugyanez sugárzott.
- Aisha, engedj el, utána megbeszélhetjük, rendben? Mindenki szépen lerakja a fegyvert és nem lesz semmi lövöldözés!
Éreztem, hogy Aisha szorítása lazul a ruhámon, de még mindig a tarkómhoz nyomta a fegyvert. Aztán láttam, ahogy Horatio emeli a pisztolyát.
- 5 másodpercet kap Aisha.
- Maga itt ne szabja meg nekem az időt, hallja, Caine! -ordított Aisha, sikerült őt megint felhúzniuk. Most az egyszer rám bízhatták volna az ügyet! Láttam Horatio szemében, hogy nem viccel, pár másodperc múlva meghúzza a ravaszt, és vagy én, vagy jobb esetben Aisha látja kárát ennek. Ekkor éreztem ahogy Aisha elhúzza a fegyvert a tarkómtól, majd minden olyan gyorsan történt. Talán egy másodperc se volt az egész. Aisha a földre lökött, majd halottam a gépfegyver hangját és végül egy pisztoly lövést. Horatio lelőtte Aisha-t. A fejemet bevertem az egyik irattárolóba, amikor a földre lökött, így egy kicsit nehézkesen álltam föl. Azonban két másodperc sem kellett és felfogtam, hogy mi történt. Fejvesztve rohantam oda hozzá, letérdeltem mellé a földre.
- Ne tedd ezt velem hallod! Nincs az az isten, hogy te ma meghalsz! -néztem gyönyörű zöld szemébe. Ryan-t eltalálta Aisha, miközben Horatio-t akarta lelőni. Mégpedig egy gépfegyver ellen kicsi az ember esélye.
- A fenébe is valaki hívjon már egy mentőt! -ordítottam, de a többiek ekkorra már csak lehajtott fejjel álltak. Visszafordultam Ryan-hez, akit közben az ölembe vettem. A szemével még mindig rám bámult, de már nem szorította a kezemet.
- Ryan! Ryan!! Ne csináld ezt! Kérlek! Ryan!!
Nem tehettem mást. Sírva borultam a testére, nem érdekelt, hogy a kedvenc ruhám véres lesz e vagy sem. Vér. Az ő vére. Álmomban sem készültem fel még erre a napra. Furcsa módon soha sem gondoltam bele, hogy meg fog halni. Ráadásnak pont ma! Jézusom, ma van Hojam és Samantha születésnapja. Úgy éreztem, hogy a szívem millió darabra törik. Csak ott ültem, a testemet rázta a zokogás. Ekkor hallottam meg az ismerős lépteket a folyosón. Hojam és Samantha. Reggel azokat a hülye kis görgős cipőket vették föl, a hangjukat semmivel sem lehetett összehasonlítani. Felnéztem. Megláttam, ahogy Kriste lohol utánuk.
- Kriste! Vidd innen őket! Kérlek!
Azonban barátnőm túl lassú volt ahhoz, hogy utolérje a gyerekeket. Meglátták azt, amit nem kellett volna.
- Apa? -kérdezte Hojam rémülten.
- Kriste! Az Isten szerelmére vidd már el őket!
Azonban Kristin-t is ledöbbentette a látvány, így végül Calleigh és Eric vitték el a gyerekeket. Én még mindig csak zokogtam, miközben Horatio megfogta a vállamat.
- Sara, gyere...
- Nem, nem hagyom őt itt! -képtelen voltam felfogni, úgy gondoltam, hogyha egyszer már kiderült, hogy csak egy játék volt az egész, akkor most is mindjárt felkel és átölel...
De soha többet nem ölelt át, sem engem, sem Hojam-et, sem Samantha-t. A temetés után úgy döntöttem, hogy elköltözünk innen. Talán saját érdekemből menekültem, de jobbnak láttam, hogyha Hojam és Samantha is új környezetbe kerül. Még néhány héttel Ryan halála előtt kaptam egy állásajánlatot Washington-ból. Igen. NCIS. Fájó szívvel vettem búcsút a csapattól, és Ryan sírjától is. Aztán felültünk az első gépre, ami Washington-ba ment, a cuccainkat pedig egy költöztető cégre bíztam. Szerencsére az NCIS biztosított egy ideiglenes lakást, amíg találok magunknak újat, így volt hol laknuk. Szerencse volt a szerencsétlenségben. Az elkövetkező évek rendkívül nehezek voltak. Sokszor, amikor egyedül ültem otthon, és a kezembe került a telefonom, vagy egy régi fotóalbum elfogott a sírás. A gyűrűt mindig is hordani fogom, így is emlékezve Ryan-re. Ugyanakkor menekültem is az emlékek elől,Miami elől, mert nem tudtam elviselni a fájdalmat. De ez már egy új történet része lesz...
VÉGE
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
