|
3. fejezet
Tele volt a fejem kérdésekkel, de nem volt időm megválaszolni, mert belebotlottam Horatioba.
- Szia, sikerült azonosítani a szőrszál tulajdonosát. Bizonyos Ralf Miller. Ismerős?
- Sajnos igen. Szép munka volt, de történt egy kis gond. Mr. Wolfenak és neked ki kell mennetek még egy helyszínre. Ugyan az, mint a többinél. Tudom, hogy gyomorforgató látvány, de muszáj körülnézni.
- Semmi probléma. Szólok Ryannek, hogy induljunk. –elköszöntem Horatiotól és Ryan keresésére indultam.
- Na, végre, hogy megvagy! Helyszínre kell mennünk. Horatio kettőnket kért meg.
- Miért nem Delkoval mész? –hallottam a hangjából, hogy kicsit dühös.
- Mert téged mondott. Gyere.
- Jól van.
Beszálltunk az autóba, de mivel messze volt a helyszín, így próbáltam oldani a kialakult feszültséget kettőnk közt.
- Mi bajod van Ericcel?
- Semmi.
- Akkor velem? –erre a mondatra felém fordult, de nem válaszolt.
- Mit csináltam, hogy haragszol rám? A reggeli ügy? Mert megoldottam?
- Nem! Erről szó sincs.
- Akkor is látom, hogy valami bajod van velem, csak azt nem tudom, hogy mi az!
- Semmi.
- Köszi, a bő választ…
- Figyelj! –állította le a kocsit, mert időközben megérkeztünk. –Nincs veled semmi bajom. Inkább magammal nem vagyok tisztában. –hajtotta le a fejét, de nem mondott többet. Nem tudtam mire vélni a dolgot, így nem válaszoltam neki semmit. Mit ért az alatt, hogy magával nincs tisztában?
Bementünk a házba, de most még véresebb volt, mint amire az előzők után számoltunk.
- Ez nem normális! –mondta Ryan.
- Miért? Mit vártál? Aki ölni képes, attól nem várhatunk jobbat.
- Hát, igen. Kezdjünk neki. Tiéd a háló, én átvizsgálom a nappalit! De csak, mert kezdő vagy és tudom milyen rossz elsőnek ilyen helyszínre kiérni.
- Köszönöm. –hálálkodtam.
- Nincs mit.
Átnéztem a hálót, de az sem volt különb a többi helyiségnél.
- Kész vagy? –hallottam mögülem a hangját, de mert elmerültem a munkában, nagyon megijesztett.
- Muszáj ezt?
- Csak nem ijedtél meg? –vigyorgott kajánul.
- Nem. Csak meglepődtem.
- Mert?
- Nocsak, hozzám szólsz?
- Nem haragszom rád. Már mondtam. Velem van a baj, de nem tudom elmagyarázni.
- Próbáld meg.
- Hát… zavar. Zavar, ha Ericcel vagy.
- Miért? –méregettem furcsán.
- Ezt nem tudom. De olyankor meg tudnám fojtani egy kanálvízben.
- Értem. –de igazából semmit se értettem.
- Nem érted. Nem értheted, mert nem érzed azt amit én.
- Honnan tudod? –vörösödtem el.
- Mi? –kapta fel a fejét.
- Hagyjuk, menjünk vissza a laborba. Én készen vagyok.
- És utána?
- Utána megyek haza aludni.
- Hová mész lakni?
- Hát… van egy ismerősöm. Felajánlotta, én pedig elfogadtam, de csak pár napig.
- Miamiban? –bólintottam.
- Ismerem?
- Nem hiszem…- füllentettem.
- Okés, akkor menjünk. –Útközben nem sokat beszéltünk
Amikor megérkeztünk, nem szállt ki, felém fordult és pár pillanatig mintha habozott volna.
- Öhm… Mit csinálsz este?
- Alszom. –mosolyogtam. –De előtte nincs programom.
- Nincs kedved vacsizni egyet?
- Oké. –vágtam rá, de bele is vörösödtem.
- Remek. Egyből műszak után?
- Jó. Szólok a vendéglátómnak, hogy később érek haza.
- Elviszlek, ha gondolod.
- Nem szükséges. Úgyis itt a kocsim.
- Idejöjjünk majd vissza?
- Igen.
- Te tudod. –nézett ki az ablakon. –Örülök, hogy eljössz velem.
- Én is.
- Bemegyünk dolgozni?
- Most már tényleg ideje.
Elintéztük a papírmunkát. Ma mást úgy sem tehettünk ebben az ügyben. Épp a vége felé jártam, amikor Eric rám köszönt.
- Szia. Mikor végzel?
- Szia! Hát… lassan befejezem, de utána van egy kis dolgom.
- Elvigyelek?
- Nem kell, köszi.
- Akkor majd nálam találkozunk. –felírta egy papírra a címét és a kezembe adta. –Jó munkát.
- Köszi.
Lassan befejeztem és kiléptem a laborból. A váró most majdnem üres volt. Csak az egyik asztalnál ültek emberek. Gondoltam leülök és megvárom Ryan-t, de valaki megfogta a vállam.
- Szia, mehetünk? –mosolygott.
- Ryan! Miért csinálod ezt mindig?
- Mit? –lepődött meg.
- Egyfolytában akkor bukkansz fel, mikor senkire sem számítok.
- Megijedtél?
- Igen!
- Attól még mehetünk? –vigyorgott.
- Persze.
Kisétáltunk a kocsijához, amibe ma már harmadjára szállok be…
- Milyen volt a napod?
- Sűrű, hosszú. Jól esik kicsit kikapcsolódni.
- Jó lesz, ha hozzászoksz. Ez még a könnyebbek közé tartozott.
Rengeteg dologról beszélgettünk, így nem csoda, hogy a magánéletünk is témává vált.
- Szóval most nincs senkid. –állapította meg.
- Nem volt időm az egyetem mellett. Most meg itt a labor és még senkit sem ismerek. Még várom a nagy Ő-t…
- Én is így voltam vele. Viszont most… - harapta el a mondatot.
- Most? –néztem rá kérdőn.
- Hagyjuk. –váltott témát. –Hol is fogsz lakni? –tért vissza a délután abbamaradt beszélgetéshez.
- Egy barátomnál.
- Ezek szerint fiú. –morogta magának.
- Igen, de nem ismerem olyan régóta. Aranyos és segítőkész. Pár napig elalszom nála, utána keresek máshol helyet.
- Ha gondolod, segíthetek. –ajánlotta fel. – Ismerek 1-2 helyet a környéken.
- Köszi, az jó lenne.
- Nem probléma, de komolyan a laborhoz kell vigyelek?
- Igen, a kocsi kelleni fog reggelre.
- Elmehetek érted… beviszlek dolgozni.
- Félreértenének. Jó ez így. –bújtam ki a válasz alól. Igazából nagyon kecsegtető volt az ötlet, de nem akartam, hogy Eric megharagudjon, vagy Ryan kiakadjon.
Az autóban visszafelé pár dologról még dumáltunk, majd leállította a motort.
- Biztos ne vigyelek tovább? –fordult felém.
- Tuti. Jó lesz itt.
- Okés, felfogtam.
- Majd akkor, ha lesz sajátom. Ott szívesen látlak akármikor.
- Akármikor? –vigyorgott.
- Igen… - felszökött a vér az arcomba.
- Még szavadon foglak!
- Tőlem… Na, holnap találkozunk. –adtam neki egy puszit és kiszálltam, a saját autóm felé vettem az irányt.
Most egész félelmetes volt a parkoló. Fáztam is, mert még nem szoktam meg, hogy azért el kellene esténként egy pulóver. Megkerestem a kulcsom és minél hamarabb be akartam szállni a meleg autóba. Hirtelen melegség futott át. Rám került egy felső.
- Meg ne fagyj! –mosolygott Ryan.
- Te mit keresel még itt? –húztam összébb a zakót.
- Gondoltam, ha megfázással kezdesz, rám marad az összes munkád.
- Ez kedves. –nevettem.
- Tőlem ennyi telik. –le akartam venni a felsőt, de megállította a kezem.
- Hagyd! Majd holnap visszahozod. Tényleg nem szeretnék túlórázni! –elengedett és elindult… Csak néztem utána, de valami érdekes ötlettől vezérelve félúton megfordult és elindult felém. Odalépett, szorosan magához húzott és megcsókolt. Teljesen egyszerűen, de szenvedélyesen. Én sem tétováztam túl sokat, egyből viszonoztam.
Amikor szétváltunk, egyikünk sem szólalt meg. Adott egy puszit az arcomra, kaptam tőle egy kedves mosolyt és beült a kocsijába. Én is robotszerűen így tettem, de csak meredtem magam elé a semmibe.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
