|
1. fejezet
Megjegyzés: A Las Vegas (Nem CS!I) sorozattal kevertem egy Eric Szmandával való találkozást. :) A címét Szinetár Dóra egyik kiskori száma "Dadogó Rajongó" ihlette. Próbáltam a szövegből belecsempészni 1-2 dolgot.
Kipattantam az ágyamból. Gyorsan felvettem a kikészített ruhámat, egy gyors smink, fésű és leszaladtam a lépcsőn.
- Szia, kincsem!- üdvözölt anyu.
- Neked is.
- Szia, drágám.
- Jó reggelt apu!
- Na, izgulsz már?
- Hát… nagyon!
- Felkészültél?
- Persze. Összecsomagoltam és elintéztem itthon mindent.
- Akkor hívom Edet, hogy készüljön, mert repülsz!
- Nem kell erőltetni, csak, ha ő is szeretné! –mondta anyu.
- Én szeretném. Körülnézek, élek egy kicsit és aztán, ha kipihentem magam visszajövök.
- De aggódom.
- Nem lesz semmi bajom. Nevada államban is angolul beszélnek, szóval eltévedni már nem fogok.
Szállásom megoldva, nem is akárhol. Mi kell még?
- Értelek, de tudd, hogy bármikor hazajöhetsz!
- Tudom anya!
- Akkor reggelizz és irány a reptér!
Amint mindennel elkészültem, beszálltunk az autóba és elfurikáztunk a reptérre. Elköszöntem a szüleimtől és felszálltam a gépre. Irány Las Vegas! Gondoltam. Jó hosszú útnak néztem elébe, így olvasgattam, zenét hallgattam és végül elaludtam.
Elég furcsát álmodtam, bár ez nálam már teljesen normális volt, most mégis!
Nagy vonalakban, találkoztam egy férfival. Nem emlékszem az arcára, de az érintésére teljesen. Még mindig megremegek, ha eszembe jut.
Felocsúdva a gondolataimból leszálltam a gépről és beszálltam a már ott várakozó taxiba.
Legközelebb csak a Montecito előtt szálltam ki az autóból. Még mindig nem hittem el, hogy itt lehetek és ingyen a szálló vendége vagyok. Érdemes tudni, hogy apám és Ed Deline a legjobb barátok, kiskorom óra ismerem. Alig várta már, hogy végre tehessen értem valamit és most végre bekövetkezett. Fura stílusú, bár nagyon kedves ember.
Amikor beléptem, a bejáratnál egy öltönyös férfi jött oda hozzám.
- Szia. Danny McCoy vagyok. Ed már vár. Bármiben segíthetünk, keress meg engem, vagy… látod azt a nőt? –mutatott egy hosszú hajú nőre.
- Persze. - helyeseltem.
- Ő Sam Marquez. Keress meg, akármi probléma adódik.
- Oké. Köszönöm.
- Mary! –kiáltott egy másik lány felé. –Kísérd fel légy szíves a részlegébe.
- Értem. –mondta, azután Danny elment.
- Én Mary Connell vagyok. Én leszek a segítőd. Gyere! –mondta és feltessékelt a lépcsőn.
- Az én nevem…
- Tudom, Angelina Harris. Ed már sokat mesélt rólad és a szüleidről.
- Értem… remélem csak jókat. –mosolyogtam.
- Ebben biztos lehetsz. Nos, ez a te szobád. –mutatott a 257-es ajtóra.
- Köszi.
- Tessék, ez itt a belépő kártyád. Akárhová bejuthatsz vele. Ha szerencséd van, még sztárokkal is összefuthatsz! –kacsintott, majd megszólalt a mobilja. – Bocsi, de le kell lépnem. Bármi van, csak hívj! Szia.
- Szia…- az egész tökéletes volt. Puha ágy, óriási fürdőszoba és szép bútorok.
Berendezkedtem, majd vettem egy fürdőt és átöltöztem. Lementem körül nézni az alsó szintre. Találtam éttermet és szalonokat.
Lassan unatkozni kezdtem, így elmentem sétálni egyet a közelben lévő parkba. Megálltam megcsodálni a kivilágított szökőkutat, amikor hirtelen valami nekem jött, én pedig a kútban landoltam.
- Nagyon sajnálom! –húzott ki egy erős kar a vízből.
- S- s-semmi baj. –vacogtam.
- Tessék. –rám terítette a kabátját.
- Köszönöm. –mondtam hálásan.
- Ez a legkevesebb. Tudod, Törpe nem bír magával, ha meglát egy csinos nőt. –mutatott a nem kistermetű bernáthegyire. - Olyan, mint a gazdája. –vigyorgott.
- Oh… értem. –vörösödtem, ami a sötétben szerencsémre nem látszódott.
- Gyere, beviszlek a hotelbe, aztán haza, ha gondolod.
- Én is ott szálltam meg.
- Akkor jó. – megfogta a vállam és utána mentem. Érdekes mód, most Törpe engedelmeskedett és elégedett fejjel csaholt előttünk.
Amikor beértünk a Montecito fényei alá, teljesen elképedten és lesápadtam.
- Te… te… te…- dadogtam szédelegve.
- Én?
- Te Eric vagy. Eric Szmanda!- kerekedtek el a szemeim.
- Igen, és a te neved szép hölgy? – kérdezte mosolyogva.
- Angelina Harris. –el sem hittem, hogy pont Eric Szmanda kutyájának kellett engem kiszúrnia, és hogy itt állok vele, ráadásul a kabátjában!
- Öhm… örvendek. Engesztelésül meghívhatlak egy kései vacsorára?
- Nem is tudom. –haboztam.
- Légyszííí! –nézett rám kutya szemekkel.
- Na, jó. Legyen. Mire gondoltál? A földszinti rész megfelel?
- Hát… igazából a VIP-re…
- Hogy a te lakosztályodban vacsorázzak, veled??
- Ha nincs kedved, vagy haragszol én megértem.
- Nem! Szívesen megyek. Elfogadom a meghívást.
- Király! Akkor olyan 10 körül a 4-en?
- Rendben. –mondtam, majd óriási vigyorral a képemen, felsiettem a szobámba.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
