|
5. fejezet
Az a 10 év olyan hamar elrepült. A Sanders ügyet sikerült megúsznom, de olyan titkokra derült fény, amiket addig nem is tudtam… Hojam Wolfe már 10 éves, Samantha Wolfe pedig 9 éves volt. November másodika volt, a reggel ilyenkor már csípős Miami-ban, azonban a nap hátralévő részében egészen este 10-ig a hőmérséklet még megütheti akár a 40 fokot is. Álmosan kászálódtam ki az ágyból. Nem akartam felébreszteni a férjemet, így halkan felvettem a köntösömet, majd lementem a konyhába. Zajt hallottam a nagyszobából, így meggondolván magamat arra indultam el. Mint később kiderült a tv-t hallottam, és Hojam, valamint Samantha néztek valami természet filmet. Hát igen, már ebben is különböztek a velük egykorú gyerekektől…Adtam mindegyikőjüknek egy jóreggelt puszit, majd visszaindultam a konyhába, hogy lefőzzem a kávékat és összedobjak valami reggelit. Hojam és Samantha egyszerre futott be a konyhába utánam.
- Anyaaaa, hányadika van ma? –kérdezte Samantha.
- Tudjátok, anyátok memóriája már nem a régi… -húztam őket mosolyogva.
- Ugyan már, te minden reggel mindent tudsz. –helyeselt Hojam.
- Na jó, várjatok, ha megerőltetem az emlékezetemet akkor, ha minden oké akkor másodika van, igaz?
- Igaz…és mi van másodikán?
- Jó, hogy kérdezed Hojam, mi is van ma? –hallottam az álmos Ryan hangját, aki éppen akkor lépett be a konyhába. Kaptam tőle egy reggeli csókot, majd a kávéfőző felé indult, én pedig nekiálltam összedobni egy jó kis rántottát.
- Jaj, ne mondjátok, hogy elfelejtettétek?! –fakadt ki Samantha. Mosolyogva megfordultam.
- Drágáim, ugye nem gondoljátok, hogy apa és anya elfelejti a születésnapotokat?
- Hááát… -nevetett Hojam- Nagyon úgy tűnt, hogy nem fogtok emlékezni.
- Na de Hojam! Ma vagy 11 éves, Samantha pedig 10. Ezek fontos évek, ezeket nem lehet csak úgy elfelejteni. –mosolygott Ryan. Megreggeliztünk, majd mindannyian elkezdtünk készülődni a mai napra. Fél 8-ra mindenki készen volt, beültünk az éjfekete Hummer H2-esünkbe, majd elindultunk az iskolához. Kitettük a gyerekeket, majd folytattuk utunkat a bűnügyi laborhoz.
- Kéne valami jó kis meglepetést szerveznünk nekik! –szólalt meg Ryan.
- De mit? Tizenévesek, de úgy viselkednek és gondolkoznak, mint egy felnőtt. Lassan már nem tudom, hogy minek örülnének és minek nem…
- Ugyanmár, egy jó kis mozinak, McDonalds-nak, vagy egy közös hétvégének biztosan örülnének. Vagy akár elvihetnénk őket valahová…
Megérkeztünk laborhoz, így ezt a beszélgetést felfüggesztettük és elindultunk dolgozni. Egyszerre léptünk be a labor kapuján, és egy izgatott Calleigh-gel találtuk szemben magunkat.
- Sziasztok! Na mit terveztek a gyerekeknek?
Calleigh minden évben ilyen volt. Nem hiába volt jó keresztanyjuk a gyerekeknek. Ekkor két ismerős hangot hallottam a recepció felől. Az egyik Eric Delko volt, az ő hangját, ahogy a többi kollégáimét is bárhol felismerem, csak hogy a másik hang…a női hang, ismerős volt, de nem tudtam, hogy honnan, nem ismertem fel elsőre…Aztán amikor Delko megfordult megláttam, hogy kiről is van szó.
- Ne haragudjatok. –mondtam, majd otthagytam Ryan-t és Cal-t, elindulva régi jó barátnőm felé.
- Sara! –hallottam vidám hangját, ahogy felismert.
- Kristine! –megöleltük egymást- De rég láttalak.
- Én is téged, amióta eljöttél Vegas-ból azóta nem is találkoztunk…mióta is?
- Legalább 15 éve. Mi van a többiekkel?
- Hát, amiről te is tudsz, az ugye Greg…-kis szünetet tartott-, amiről viszont még nem tudsz, az Warrick.
- Mi?! Warrick is?
- Igen, sajnos ő is. –mondta lehajtott fejjel Kriste, és fejét csak akkor emelte fel, amikor Ryan odajött hozzánk és átkarolt.
- Ja, igen, Kristine, had mutassam be a férjemet, Ryan Wolfe-t…Ryan, ő itt Kriste, régi jó barátnőm még Vegas-ból és az egyetemről.
Kezet fogtak mosolyogva, majd Ryan súgott néhány szót a fülembe és ezzel távozott.
- Hűha, gratulálok. Az én Nicky-m után a legjobb pasas! –nevetett Kristine.
- Kösz, de akkor még nem is tudsz, Hojam-ről és Samantha-ról…ma van a születésnapjuk.
- Jézusom, nem apróztátok el. –nevetett továbbra is Kriste- Hány évesek?
- Hojam 11, Samantha pedig 10 lesz ma este.
- Húú és valami jó kis parti lesz? –mosolygott Kriste miközben az irodámba invitáltam őt.
- Kriste, még gyerekek, bár az eszük már egy 24 évesének felel meg…
- Nah, Sara, hagy segítsek a szervezésben, ígérem valami jó kis meglepit hozok össze nekik.
- Tudod mit, mivel bízok benned ezért igent mondok…csak kérlek…ne legyen túl költséges…a suli miatt így is sokszor szűkében állunk a pénznek.
- Értettem.
Pár percnyi kínos csönd után, rájöttem, hogy még nem is tudtam, hogy minek köszönhetem régi jó barátnőm látogatását.
- Figyelj Kriste, még nem is kérdeztem, hogy miért vagy itt…
- Igazából egy nyomozás kapcsán vagyok itt. Forró nyomon vagyunk Warrick halálának ügyében és ide vezettek a szálak…
- Úgy látszik Grissom ’Minden út Rómába vezet’ elmélete megdőlt. –mosolyogtam.
- Hát igen, mondhatnánk, hogy amióta eljöttél Vegas-ból, sokkal inkább minden út Miami-ba vezet… -mielőtt folytathattuk volna az ügy megbeszélését Ryan nyitott be.
- Drágám, elnézést a zavarásért, de munka lenne. Iskolai lövöldözés, 12 halott.
Egy pillanatra ledermedtem, rémület futott végig rajtam.
- Ugye nem?
- Nem, nem… egy gimnáziumba.
- Oh, istenem, már azt hittem… azt nem élném túl! –mondtam felsóhajtva, majd Kriste-hez fordultam- Van kedved kijönni? Hátha köze lesz Rick ügyéhez.
- Miért is ne…a felszerelésem a kocsiban van.
- Akárcsak Sara, mindenhová magával viszi a cuccait. –mosolygott Ryan- A parkolóban találkozunk. –ezzel távozott. Elmosolyodtam, aztán előre engedve barátnőmet elindultunk a parkoló felé, hogy eljussunk a 12 áldozatot követelő iskolai lövöldözés helyszínére…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
