|
3. fejezet
…Ahogy a lövés eldördül hatalmas fájdalom hasított a jobb vállamba. A földre zuhantam. A következő lövésnél már Rezden volt a földön. Horatio egy lövéssel leterítette őt, Calleigh pedig sakkban tartotta Yates-t, nehogy megkaparintsa a puskát. Ryan lehajolt hozzám.
- Jól vagy?
- Persze…elég ha Alexx kiszedi a golyót. –mondtam lassan bólintva. Óvatosan felültetett.
- Még azt sem kell. –mondta Ryan, és megtapogatta a hátam- A golyó egyszerűen átment rajtad. Be kell vinnünk a kórházba, hogy megnézzék nincs e semmi komoly bajod.
- Nem kell kórház. Már rég kiütött volna, ha valamit eltalál. Ez szerencsémre elment minden mellett. Csak a vérzést kell elállítani. –mondtam nyugtatásképpen, de Ryan akkor is ideges volt, ami persze érthető volt, hiszen féltett. Calleigh elővette a telefonját és hívott egy mentőt, hogy nézzenek meg, Horatio pedig odajött hozzám. Ezt nem kellett volna, úgy értem szép és jó dolog, hogy aggódnak értem, de inkább a szabadon maradt Morris-ra és a puskára kellett volna figyelni. Ugyanis a következő pillanatban már Morris Yates kezében volt a puska és Calleigh-re célzott, aki háttal állt neki, így mit sem sejtett. Abban a pillanatban kikaptam Ryan kezéből a fegyvert a bal kezemmel és meglőttem a kezét, így elejtette a puskát. Horatio azonnal felkapta a fejét, és ahogy meglátta, hogy Morris még nyúlna a puskáért elrúgta tőle. Ryan továbbra is szorította a vállamat, hogy minél kevesebb vért veszítsek. Ekkor érkezett ki Eric és Frank.
- Hát itt meg mi a nyavalya volt? –kérdezte Frank. Amikor meglátták Horatio-t és Ryan-t odaszaladtak. Akkor megláttak engem.
- Te jó ég Sara. Egyben vagy?
- Határeset. –nevettem, amit hatalmas fájdalom hullám kísért a testemben- Van egy kis lyuk a jobb vállamon, de nem gázos.
A többiek elmosolyodtak. Ryan az ölébe vett, hogy jobban tudjon tartani. Éreztem, hogy egyre jobban szorít magához.
- Wolfe, ha továbbra is így szorítja, nem a golyó helye végez vele. –mosolygott Horatio. Ryan egy kicsit engedett a szorításán, de még mindig nagyon erősen tartott. Odajött Calleigh is.
- Mindjárt itt a mentő. Megnézik a sebedet, meg Morris-ét is. Hívtam Alexx-et, hogy jöjjön ki Rezden hullája miatt.
És így is volt, néhány perc múlva a mentősök elláttak. Bekötötték a kezemet, és kaptam egy helyes kis kék tartót, hogy ne nagyon mozgassam a kezem. Morris-t elvitték az őrsre, Alexx pedig bevitte Rezden hulláját. Olyan makacs voltam, hogy nem mentem vissza a laborba, hanem segítettem a többieknek. Igaz, hogy tudtuk jól, hogy mi történt attól függetlenül minden bizonyítékot be kellett gyűjtenünk.
- Sara, ha kell hazaviszlek, de Alexx is megmondta, hogy jobb lenne pihenned! –jött oda Ryan néhány perc múlva.
- De Ryan, én nem akarok hazamenni. Nem lesz semmi bajom, nyugi.
- Nem baj, menj ki a kocsiba, mindjárt megyek én is. –kaptam tőle egy apró csókot, amit senki sem látott.
- Na jó, de csak miattad. –mondtam, majd elindultam az előtér felé. Ekkor valami furcsa zajt hallottam. Ryan figyelte, hogy mit csinálok.
- Mi az Sara?
Tettem még pár lépést az emeletre vezető lépcsőhöz, amikor megláttam az emeleten az első ajtóra egy hatalmas időzítőt rögzítve. Az időzítő pontosan 30 másodpercen állt és rohamosan csökkent.
- Mindenki kifelé a házból, bomba van az emeleten. –ordítottam.
- Hagyjatok itt mindent, kifelé! –mondta Horatio, amikor meghallotta amit mondtam. Ryan elindult felém, majd együtt indultunk az ajtó felé, ekkor elhalt a kattogás.
- Ne állj meg Sara! –húzott magával Ryan. Ekkor egy apró szikrát láttam az emeletről, majd a bomba felrobbant. A robbanás ereje a levegőbe repítette a házat és vele együtt minket is. Ryan szorította a bal kezemet, nem engedett el. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy csúszik a keze, végül elengedett. Amikor földet értem még rengeteg törmeléket kaptam a fejemre. Az arcom vérzett, éreztem, ahogy a meleg folyadék végig csorgott a szám mellett. Amikor már csak füst szállt fel a ház helyéről, megpróbáltam felállni. Nem bírtam, a lábam beszorult, ugyanis a jobb lábamra, valami nagy súly ráesett. Igazából nem érdekelt sem az, hogy mennyire fáj a vállam, vagy a lábam, engem csak Ryan érdekelt, az, hogy vajon hol lehet, és hogy él-e még.
Láttam valakit közeledni felém, de a füst miatt csak annyit tudtam kivenni, hogy egy nő.
- Sara! –hallottam, amint a nevemet kiabálja, és a hangjáról felismertem, Alexx Woods az orvos szakértőnk volt az. Vajon mit keresett itt? Már nem útban kellett volna lennie a hullaházba?
- Itt vagyok! –próbáltam jelezni hollétemet. Aztán Alexx odaért mellém, lehajolt és segített leemelni a lábamról a törmeléket, majd rátámaszkodva sikerült felállnom.
- Szerencsére nincs semmi baja a lábadnak. –mondta mosolyogva- Egy pár napig még lehet, hogy fájni fog, sőt az is lehet, hogy lila lesz, de nem tört el.
Bólintottam, majd eszembe jutott Ryan.
- Ryan! Ryan, hol vagy? –kiabáltam és elindultam arra óvatosan, amerre szerelmemet sejtettem. Választ azonban nem kaptam. Még szerencse, hogy a mellényemben mindig tárolok egy elemlámpát. Elővettem és megpróbáltam utat találni a törmelékek között, hogy megtaláljam Ryan-t. Hamarosan mocorgást észleltem az egyik nagyobb törmelék tömeg alatt. Odasiettem és a még ép balkezemmel elkezdtem leszedni a köveket, gerendákat. Azonban Ryan helyett Calleigh-et találtam meg. Szinte már rettegtem. A porfelhő kezdett eltűnni, de még mindig nehezen lehetett látni. Felsegítettem Calleigh-et és átadtam Alexx-nek, hogy nézze meg őt. Én pedig tovább keresgéltem. Nagy meglepetésemre néhány perc múlva szembe sétált velem Horatio.
- Horatio, minden rendben?
- Megmaradok. Veled mi van?
- Alexx azt mondta, hogy az elkövetkező hét folyamán még lila lehet a lábam, de azon kívül semmi bajom.
- Az remek. Ki nincs még meg?
- Ryan és Eric.
- Nem, Eric-et láttam, semmi baja, csak éppen telefonál.
- Akkor már csak Ryan hiányzik. –mondtam és leroskadtam. Féltem, sőt rettegtem attól, hogy elveszítem őt. Attól, hogy soha többé nem látom már…Letöröltem az arcomon végigcsorgó könnyeket és próbáltam nem gondolni a mardosó fájdalomra. Nagy nehezen felálltam, majd tovább indultam.
- Hová mész Sara?
- Nem várom meg a kutyás egységet! Lehet, hogy addigra meghal.
A füst és köd teljesen elszállt, már tisztán láthattunk. Próbáltam az ösztöneimre hallgatni, ugyanakkor racionális maradni azon szempontból, hogy merre lehet Ryan. Eszembe jutott a telefon. Előkaptam az enyémet, ami szerencsére egybe maradt és tárcsáztam Ryan számát, hallottam amint csörög a telefon. Elindultam a hang irányába. Néhány perc múlva leraktam a telefont és neki álltam odébb lökdösni a törmelékeket. Hamarosan sikerült teljesen kiásnom Wolfe-t aki félig ájult volt. Az ölembe vettem, ahogy egy negyedórával ezelőtt ő tette velem.
- Ryan, hallasz engem? Ne tedd ezt velem hallod! Neked még élned kell!!
Az arca tele volt véres sebekkel.
- Horatio!! –kiabáltam, hátha meghallja, ugyanis a telefonomat most nem tudtam elővenni hiszen balkezemmel Ryan-t tartottam, a jobbat pedig nem tudtam mozgatni. Úgy tűnik, hogy sikerrel jártam. Nem csak azért mert megláttam néhány alakot felém futni hanem azért is, mert Ryan kinyitotta közben a szemét.
- Ryan, istenem, semmi baj, beviszünk a kórházba.
- Mi…történt? –kérdezte alig hallhatóan.
- Felrobbant a ház.
- És te jól vagy?
Olyan édes volt, szinte haldoklott, de még mindig az érdekelte, hogy velem mi van.
- Jobban vagyok, mint te.
Odaértek Horatio-ék.
- Hívjatok mentőt. Be kell vinni a kórházba.
- Felejtsétek el a mentőt. –mondta Ryan, majd mint akinek semmi baja nincs hirtelen felállt az ölemből.
- Te…hogy? –néztem ledöbbenve.
- Erős fából faragtak. –mondta, majd felsegített.
- De…
- Semmi de Joy, indulás. –mondta Horatio. Ekkor Ryan hirtelen az ölébe kapott.
- Ryan, tegyél le.
- Csak ha kényszerítesz rá. –mosolygott, majd elindultunk Horatio és Eric után. Még ép balkezemmel belekaroltam a nyakába, a fejemet pedig a vállára hajtottam.
- Azért legalább Alexx had nézzen meg! –suttogtam a fülébe.
- Csak miattad, mert tudom, hogy addig úgy sem nyugszol. –mosolygott, majd kaptam egy apró csókot. Hamarosan odaértünk Alexx-hez, aki miután Ryan engem letett, megvizsgálta Wolfe-t.
- Semmi baja Ryan-nek. –mondta felém és Horatio felé fordulva- Egy kis pihenés neki sem ártana, ahogy közülünk senkinek sem.
Elindultunk vissza a Laborba. Eric csatlakozott hozzánk, így hagytuk, hogy ő vezessen, én pedig hátul ültem Ryan-nel. Az ölébe hajtottam a fejem, ő pedig simogatott.
- Úgy féltem, hogy nem látlak többé. –mondtam halkan.
- De látod, itt vagyok. –mosolygott. Néhány perc múlva megálltunk. Felültem és kinéztem az ablakon.
- Héj Delko, ez nem a labor.
- Tudom, most pedig kifelé. Nektek most pihenésre van szükségetek.
Még egyszer kinéztem az ablakon és láttam, hogy Ryan-nél álltunk meg.
- Ezek szerint mindenki tud rólunk? –suttogtam a fülébe.
- Cooper? –kérdezett vissza halkan, miközben kimásztunk az autóból.
- Csak találkozzam vele.
- Joy, hazavigyelek téged is? –kérdezte Delko.
- Nem kell, majd nálam meghúzza magát. –mosolygott Ryan, miközben a kulcsait keresgélte.
- Oké. Vigyázzatok magatokra! –mondta Eric, ezzel távozott.
- Szerinted tud valamit, vagy csak úgy tesz, mintha tudna valamit, hogy úgy látszódjon, hogy tud valamit?
- Hohó, lassabban Sara. Ez most kit érdekel? –mondta, majd megcsókolt. Volt abban a csókjában valami, amit már ismertem, és általában ezeket a csókokat egy hosszú műszak után kaptam desszertként. És akkor ez még csak a tejszínhab, mert a desszert java még hátra volt…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
