|
5. fejezet
Eltelt legalább egy óra, és már rengeteg mindent megbeszéltünk. Ekkor hirtelen kiment az áram az egész házból.
- Nem tetszik ez nekem! –jegyeztem meg. Catherine fuldokló hangját hallottam a jobb oldalamról. Tehetetlen voltam. A telefonom az asztalon volt, az pedig a szoba másik felében volt. Megpróbáltam elindulni a konyha irányába, már amennyire emlékeztem, hogy merre volt. Ekkor egy tompa puffanást hallottam, de hála a képességeimnek, tudtam, hogy nem pisztolylövés volt, csak valaki elfeküdt a padlón. Ekkor valaki megrántott hátulról és én is a földre kerültem. Próbáltam védekezni, de a sötétben esélyem sem volt. Ablaküveg csörömpölést hallottam, majd éreztem, hogy egy zsákot húznak a fejemre. Valahova beüthettem a fejem, feltéve, ha nem leütöttek, de legközelebb egy világos helyen ébredtem fel. Catherine mellettem feküdt. A fejem borzalmasan fájt és valami meleg csorgott végig az arcomon. Vér volt az. A kezem nem volt megkötözve, de a jobb karomon feküdtem, a bal pedig valószínűleg el volt törve. Próbáltam megszólalni, de nem volt hangom. A lábaim is alig mozogtak, ekkor Cath megmozdult mellettem.
- Sara? –préselt ki magából némi hangot.
- Itt vagyok. –mondtam alig hallhatóan, de ebből nem biztos, hogy sokat hallott.
- Hol a fészkes fenébe vagyunk?! –jött meg hirtelen a hangja.
- Nem tudom, fáj a fejem. –mondtam, majd megpróbáltam felülni, de szerencsétlenségemre visszaestem a kezemre, amitől felszisszentem, de éppen hogy visszatudtam tartan a sikolyomat.
- Csak óvatosan, ne keltsünk nagy zajt. –javasolta Cath.
- Nah, te aztán értesz ehhez, mi?! –csattantam föl- Neked kellett kiszabadulnod egy süllyedő autó alól?! Te bolyongtál egyedül a sivatagban egy végtelen napon át?!
- Csillapodj Sara! A végén meghallanak minket!!
Észre sem vettem, hogy már kiabálok. Annyira kiborított, hogy ismét csapdába estem. Még az előzőeket sem tudtam kiheverni, és tessék, most itt a másik! Feldühített. Annyira, hogy legszívesebben jól ágyékon rúgtam volna az illetőt, aki ide hurcolt.
- Bocs. –mondtam halkan- Csak tudod, feldühített ez az egész.
- Elhiszem, nem lehet neked túl könnyű. Itt a telefonod?
- Áh, az asztalon volt, de nem értem el, még előtte leütöttek.
- Az nem jó hír. Mi van a csipogóddal?
- Felejtsd el, tavaly óta minden riasztás a telefonomra érkezik, de mi van a tiéddel?
- Nem tudom...elvileg a farzsebembe kéne, hogy legyen, de van egy olyan érzésem, hogy már menetközben megszabadultak tőle.
Ekkor megjelent két símaszkos fickó.
- Nézd csak John, felébredt a két kurvánk. –súgta az egyik a másiknak, akiről mostmár tudtuk, hogy John, feltéve persze, hogy nem álnév volt.
- Mit akarnak tőlünk?! –fakadt ki Catherine. Imádkoztam, hogy ne kapjanak elő gépfegyvereket és ne kőjenek minket szitává.
- Áh, csak a küldetésünket teljesítjük.
Cath már vissza akart szólni, amikor meglöktem a lábát, hogy maradjon csöndben. Vetet az adást, így nem szólt többet.
- Na mi van, leharapták a nyelvedet, kicsi Sara?
Nem mondtam semmit, tudtam, hogy minnél jobban felhergeljük őket, annál kevesebb az esélyünk a túlélésre.
- Áh, hagyd Mike, jó menet volt velük. Csak az a kár, hogy nem voltak eszméletüknél. –mondta egy gúnyos kacaj kíséretében John, és ezzel távoztak. Elgondolkoztam, majd Cath felé fordultam.
- Menet?! –kérdeztem, remélve, hogy nem arra gondoltak. Cathy az övére nézett...ki volt oldva.
- Na neeee! Bármit, csak azt ne!!!
Nem tudtam, hogy Catherine-t ennyire mélyen érinti, na nem mintha engem nem zavarna, de tudtam, hogy nem volt szabad kétségbeesnem. Ekkor egy harmadik, még ismeretlen férfi hangját hallottuk.
- „Most, hogy Kelly-t eltávolították az útból, kegyeskedjetek gondoskodni a holttestéről. Én pedig beteljesítem a küldetéseiteket. Vegyetek búcsút Catherine-től és Sara-tól. Megérdemlik a sorsukat.”
A testem remegni kezdett. Nem akartam még meghalni.
- Cath, mondanom kell valamit. Talán ez lesz az utolsó esélyem, hogy elmondjam, és szeretnék őszinte lenni hozzád.
- Miért, miről nem tudok?
- Együtt vagyok valakivel, most már két teljes hosszú éve...
- Grissom-ra gondolsz?
Leakadtam, ez nem lehetett igaz.
- H-honnan tudod? –kis szünetet tartottam- Vagy ennyire látszott?
- Nem, nyugodj meg, Gil mondta el, amikor kerestünk téged.
- Jah, oké. De azért még mindig van egy dolog, amit még Grissom-mal sem tudtam megbeszélni, mert állandó rohanásban van.
- Mi az Sara? –kérdezte Cath, hangját halkabbra véve, mivel közeledő lépteket hallottunk.
- Terhes vagyok.
- Hiszen ez remek hír Sara! Látod, már csak ezért is ki kell jutnunk innen.
- Nem lesz az olyan egyszerű, mint azt gondolod. –mondtam, majd fejemmel az ajtóban álló ember felé intettem. A pasas megindult felénk.
- Csak kitartás kell hozzá. –mosolyodott el Cath. Amióta itt voltunk, most láttam először mosolyogni.
A férfi, aki vészesen közeledett felénk egy Smith&Wesson-t tartott a kezében. Ám a pisztolytartója sem volt üres derekán. Abban, ha jól láttam egy 45-ös Colt pihent.
- Kitartásról beszélnek?! –förmedt ránk borzasztóan mély hangján- Felejtsék el, itt a vég!
Nem néztem rá, a szememmel a helységet vizsgáltam. Egy raktárféleség lehetett, de sok nem látszódott belőle. Egyetlen helyen szűrődött be fény. Amíg körülnéztem észre sem vettem, hogy a pasas mennyire közel jött hozzám. A tekintetemet felé emeltem. A testem még mindig remegett. A gyomrom összeszorult. A fickó a fejemhez nyomta a pisztolyt.
- Viszlát Ms. Sidle! –mondta, majd egy gúnyos kacajt hallatott...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
