|
Az Utolsó Csók
(Based on: CSI:LV 8x07 Goodbye and Good Luck)
Egy esős őszi nap szomorúságot borított Las Vegas fényárban úszó utcáira. Sara Sidle fáradtan ült lakása egyik sarkában. Bámulta az ablakot, ahogy a lassan hulló esőcseppek végigfolytak az üvegen. Így folytak az ő könnyei is az arcán végig. Azt hitte, hogy nem fordulhat már rosszabbra az élete. Ott volt vele most is az, akit szeret, akit imád, de tudta, hogy el kell majd válnia tőle. Tudta, hogy nem fogja sokáig bírni tovább helyszínelő létét. Csupán pár hónapja történt a legrosszabb dolog az életében, amit valaha is átélt, és most újra előtörtek az emlékek, az érzések. Gil Grissom nem sejtette, hogy Sara felkelt az ágyból. A férfi megfordult, majd aludt tovább. Sara tekintete egy pillanatra elidőzött a férfi testén, majd ismét csak az esőt nézte. Rátörtek a közös emlékek. Eszébe jutott a kilenc évvel ezelőtti első találkozásuk, majd az egy évvel későbbi, amikor Griss megkérte, hogy jöjjön át, és dolgozzon az ő csapatában. Sara nem tudta, hogy akkor mit vállalt. Akkor még nem sejthette, hogy az évek folytán szép lassan össze fog törni. Legelső igazán mélyre ható emléke 5 éve történt, amikor egy baleset során kiderült, hogy az akkori barátja Hank megcsalta őt. Azután elhatározta, hogy csak a munkájának, és egy valakinek fog élni. Az a valaki Gil Grissom volt. Sok évig játszották a macska-egér játékot, de egy idő után Sara belefáradt. 3 éve előtörtek a gyerekkorából megmaradt emlékei, amik azóta is kísértik. Minden nap eszébe jut, ahogy látta, amint édesanyja leszúrja az állandóan részegen dühöngő apját. Sidle tudta, hogy egyrészről így volt a legjobb, de másrészről nem tudott megbocsátani anyjának, hiszen mégis csak az apja volt, még akkor is, ha mindig csak ordított vele és verte. Akkor az állását is majdnem elveszítette. Talán, ha nem vesztegeti el az alkalmat, már jóval több időt tölthetett volna el Gil-lel. Azon az estén, lett volna alkalma arra, hogy megfogja magának a férfit, de nem tette, mert már akkor is magába volt zuhanva. Rá egy évre, végre megtalálta az igaz szerelmet. Ám Grissom-mal úgy döntöttek, hogy titokban tartják a dolgot a csapat előtt. Nem is emlékszik már, hogy miért döntöttek így, de végül titokban maradt, egészen pár hónappal ezelőttig. Újabb könnycseppek gördültek végig az arcán. Eszébe jutott mindaz, ami vele történt azon a bizonyos estén, amikor egy egész napot töltött el a sivatagban, egyedül, egy kocsi alá szorulva, az életéért küzdve. Egy tavalyi sorozatgyilkosuk rabolta el, magával hurcolva a fél sivatagon át, mindösszesen egy miniatűrt hagyva maga után. Attól félt, hogy kollégái, és egyben barátai nem találják meg időben. Attól, hogy amikor ők oda érnek, már késő lesz. Végül önerejéből kiszabadult az autó alól, és egy fél napot bolyongott a forró nevadai sivatagban. Ám ő sem bírta örökké, amikor a nap a legmagasabban járt, lábai feladták a szolgálatot, pedig már csak néhány méter volt közte, és a főút között. Következő emlékfoszlányai a helikopterben eltöltött időről maradtak meg, amikor magához tért, és maga mellett tudhatta Grissom-ot. Ezután már csak halmozódtak az érzései, főleg amikor néhány hete Gil megkérte a kezét. Akkor még nem igazán érezte magát rosszul, de már akkor sem volt minden rendben. Igent mondott, miért is ne mondta volna, hiszen teljes szívéből szereti a férfit. Tudta, hogy amire most készül, legmélyebben Grissom-ot fogja érinteni, de érezte, hogy nem tehet mást. Elérkezett az idő arra, hogy leküzdje a félelmeit, és szembe nézzen az emlékeivel. Ma nem volt kedve bemenni dolgozni, de tudta, hogy meg kell tennie. El kellett, hogy búcsúzzon a kollégáitól, és élete szerelmétől.
- “Semmi sem képes oly magasra nőni és oly mélyre hullani, mint az ember.” –ez a mondat visszhangzott a fejében. Néhány napja Catherine Willows kolléganője mondta egy kihallgatásuk során. Nos, ő most kellőképpen mélyre zuhant. Gondolataiból az ébresztő óra csörgése zökkentette ki. Letörölte könnyeit, majd az éjjeliszekrényhez sietett és kinyomta az órát. Grissom ismét megfordult, majd lassan kinyitotta szemeit, mintha attól félne, hogy a vegasi nap beletűz majd. Meglátta az előtte álló Sara-t, akinek szerencséjére, annyira sötét volt a szobában, hogy nem láthatta meg könnyáztatta arcát. Este hét óra volt. Még pontosan két órájuk volt műszakuk kezdetéig.
- Szia! Hogy aludtál? –szólalt meg álmos hangon Griss.
- Nem túl jól. –vallotta be Sara- Készítek valamit enni, gyere ha felkeltél.
Gil-t meglepte Sara mostani hangulata. Régebben örült, ha munkájuk akadt, most viszont egyre inkább kerülte a terepmunkát. Többször maradt a laborban, és segített be a bizonyítékok vizsgálatánál, mint ahányszor kint látta egy helyszínen. Sejtette, hogy valami nem stimmel párjával, de annak tudta le, hogy még mindig a miniatűr gyilkos tetteinek hatása alatt állt. A férfi lassan felkelt, majd magára véve köntösét megindult a konyha felé. Sara már a kenyeret vágta a vacsorájukhoz.
- Jól vagy Sara? –kérdezte aggódó hangon Griss.
- Nem tudom Gil, talán csupán össze vagyok zavarodva.
- Akarod, hogy megbeszéljük a dolgokat?
- Nem, nem. Nincs rá szükség! –felelte gyorsan Sara.
- Rendben, te tudod.
- Igen, én tudom... –motyogta halkan Sidle. Miután befejezték az étkezést, mind a ketten felöltöztek, majd beszálltak a kocsijukba, és megindultak munkahelyükre.
- Ma Ronnie-val fogsz dolgozni, jó?
- Eddig is vele dolgoztam Gil. –mosolygott Sara. A férfi örült, hogy mosolyogni látja kedvesét, de valami volt a mosolya mögött. Egy titok, amitől önmaga is félt.
A műszak lassan telt el. Nehéz volt várni a végéig. Ám Sara szakított magának egy szabad órát, hogy megírhassa levelét Grissom-nak, amiben elbúcsúzik tőle. Úgy érezte, hogy képtelen lenne a szemébe mondani ezeket a sorokat.
- Ha magunkhoz veszünk egy éhező kutyát és enni adunk neki, akkor az soha nem fog megharapni. Ez a különbség a kutya és az ember között. –hallotta Nick Stokes hangját. Gyors mozdulattal az ajtó felé nézett.
- Ezt hogy érted Nicky?
- Magam sem tudom, csak olyan jól hangzott. –mosolygott a férfi, majd odasétált Sara-hoz. A nő gyorsan rárakott néhány aktát a levelére, így fordulva a férfihoz- Hogy vagy? Mostanában alig látlak a helyszíneken.
- Tudod, azóta ami velem történt, nincs túl sok kedvem terepre menni. És megragadom az alkalmat, hogy még egyszer megköszönjem, hogy megmentettetek!
- Ezt már megbeszéltük Sara! Azért tettük, mert szeretünk téged, és egy barátért addig küzdünk, amíg csak lehet. A barátság igazi dicsősége nem az egymás felé kinyújtott kéz, nem a kedves mosoly, nem is a társaság öröme, hanem a lelki-szellemi megvilágosodás, amelyben részed lehet, amikor rádöbbensz, hogy egy embertársad hisz és bízik benned!
- Átmentél Grissom-ba, hogy mindig idézel? –nevetett Sara- Ő legalább már leszokott róla.
- Vagy valaki leszoktatta róla! –kacsintott Stokes.
- Igyekeztem!
- Meg lett az eredménye... –ekkor megcsörrent a férfi mobilja- Most mennem kell, kész a DNS vizsgálat. Szia! Vigyázz magadra!
- Meg lesz! Szia!
Miután Nick távozott, Sara átolvasta a levelet, majd mivel megfelelőnek találta, borítékba tette, és átment az öltözőbe. Berakta a levelet a szekrényébe, majd miután gondosan bezárta az öltözőszekrényét átsietett az egyik irodába, ahol megtalálta Grissom-ot, Catherine-t és Nick-et. Megbeszélték az ügy részleteit, majd Sara Brass századossal kiment az egyetemre, hogy feltegyenek pár kérdést a gyanúsítottnak...
...Már hajnalodott, de erről az óramutatókon kívül semmi sem árulkodott. Fél négykor már Las Vegas-ban rég világos szokott lenni, de most sötétség honolt a városon. Ekkor már minden simán ment az ügyben. A gyanúsítottat letartóztatták. Sara épp Grissom-mal akart beszélni, de ezt is sikeresen félbeszakította a munka. Jim Brass százados telefonált, hogy a gyanúsított öngyilkos lett az előzetes cellában. Sara Sidle nem éppen erre számított, szó nélkül távozott, hogy megnézze mi is történt. Azzal Jim őt értesítette, ráhárult a feladat, hogy értesítse a srác húgát. Átvett Brass-től egy fényképet az áldozatról, miután átadta a helyszínt Ronnie-nak, majd megindult az egyetemre. Az áldozat húga is oda járt. Az udvaron futott össze a lánnyal. Amikor közölte vele a rossz hírt, először Hannah, mert így hívták a lányt, nem akart hinni neki. Aztán amikor átadta a képet, a lány Hannah térdre rogyott, és zokogásban tört ki. Könnyek és fájdalom... Sara-nak ismét összeszorult a szíve. A lány hirtelen ott hagyta őt, és zokogva szaladt el a park irányába. Sidle tudta, hogy nem tehet már semmit. Elindult vissza a laborba. Érezte, hogy nem bírná már tovább a szenvedést. Amikor beért, Grissom keresésére indult. David Hodges szakértőjüknél találta őt meg, amint néhány eredményt egyeztettek. Sara nem habozott. Odament a férfihoz, összeszedve minden erejét, hogy lábai kibírják a fájdalmas lépteket. Kezeit Griss nyaka köré fonta, majd megcsókolta. Már nem érdekelte, hogy valaki meglátja e őket, vagy sem. Magáénak akarta tudni a búcsúcsókot, hogy tovább léphessen. A csókot is ő maga szakította meg. Majd szomorúan megindult az öltöző felé...
Gil pedig csak ott állt, és nem tudta felfogni, hogy mi is történt. Nem tudta, hogy mire vélje a csókot, és a szomorú pillantást...
Sara kivette a szekrényéből mellényét, és bicskáját, majd leült a padra. Elkezdte kibontani a varrásokat a neve körül. Könnyei ismét végigfolytak arcán. Végül egy erős mozdulattal letépte a feliratot a ruháról és egy papírdarabot ragasztott a helyére, melyre ráírta, hogy „Sok szerencsét!”. A mellényt berakta Ronnie Lake kollégája szekrényébe, majd visszarakta a kést a sajátjába, valamint kivette a Grissom-nak szánt levelét, ezután egy mélyet sóhajtva örökre bezárta azt az ajtót. Kifelé menet vetett még egy utolsó pillantást az öltözőre, ami az itt eltöltött évek alatt nem változott. A feliratot kidobta az ott álló kukába, majd megindult a porta felé. Leadta a levelet, hogy adják oda Grissom-nak, majd hazaindult. Összeszedte minden csomagját és taxiba szállt. Gil eközben tűvé tette Sara-ért a labort, de nem találta sehol őt. A portánál megkérdezte, hogy nem látták e Sara-t. Válaszként megkapta a borítékot. Bement az irodájába, leült az asztalához, majd felbontotta a neki címzett borítékot. Amikor kézhez vette a levelet, azonnal felismerte Sara írását.
- „Gil, tudod jól, hogy szeretlek, és örökké szeretni foglak. Mostanában... nem éreztem jól magam. Az igazat megmondva, fáradt vagyok. Kint a sivatagban, azalatt az autó alatt, azon az éjszakán, felrémlett bennem az, hogy meghalok, de szerencsémre megtaláltatok. Ám te is tudod, hogy rosszabbul is elsülhetett volna a dolog. Mióta az apám meghalt, szinte az egész életemet szellemekkel töltöttem. És ott, a sivatagban, éreztem, itt az idő eltemetni őket. Közeli barátok lettünk, de nem tudok veled maradni, sajnálom. Nehéz volt leküzdenem ezt, hogyan álljak ellen ennek, de mennem kell. Nem tudom, hogy merre megyek, de azt tudom, hogy meg kell tennem. Félek, ha nem tenném, teljesen összeomlanék, és a legrosszabb az lenne, hogy te is látnád. Vigyázz magadra! Tudd, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy maradjak. Tudd, hogy te vagy az egyetlenem. Minden szívverésemmel hiányolni foglak. A mi életünk együtt volt az egyetlen otthonom, és nem cserélném el semmire. Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek a lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves arca elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk. Egy idő után megtanultam a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között. Megtanultam, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal. Megértettem, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó. Hozzászoktam, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával. Ráébredtem arra, hogy minden tervemet a mára alapozzam, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez. És megtanultam, hogy valóban sokat kibírtam…Hogy valóban erős voltam, de mindennek vannak határai, és sok minden az én korlátaimat már túl lépte. Ne okold magad a távozásomért. Szeretlek, és mindig is szeretni foglak! Viszlát!”
Grissom elejtette a levelet. Szíve összeszorult, és nehezen kapott levegőt. Nem akarta elhinni, hogy elveszítette élete értelmét, Sara Sidle-t. Rátörtek az emlékek. A felhőtlen boldogságban eltöltött hónapok, hetek, napok, órák és percek. Minden együtt eltöltött perc, és a tudat, hogy Sara is szereti őt egyre boldogabbá tette őt. Most pedig élete egy perc alatt összeomlott. Az eddig eltöltött emlékek értéküket ugyan nem vesztették el, de már nem boldogságot, hanem fájdalmat okoztak neki. Tudta, hogy mostantól semmi sem lesz már a régi. Most, hogy Sara Sidle elment...
-The End-
Írta: Aranyossy Barbara (Sandle)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
